előzmény:

     http://kissjanoo.blogspot.hu/

 

 

Előszó előtti utószó

 

Ez a blogmotor szerkesztés közben össze-vissza hányja magát, nem szereti az innen-onnan beillesztett szövegeket, rühelli a képeimet és miegymás.

 

Nem haragszom rá nagyon, hiszen ingyenes. Ezt kell szeretni, pont úgy, mint a kocsmaajtó előtti pofont.

A blog a felküldött részek után az előző részek formázását kedvére szerkeszti át, így olyan szedett-vedett lesz az egész, hogy nem teljesen fedi az elképzeléseimet. Ennek javítgatása már meghaladja azt az időt, amennyit én erre kívántam fordítani.

 

Tehát a külalak gánya a blogmotor miatt, a helyesírásom rossz a pusztuló agyam miatt, a fikázó modorom meg köszönhető annak, hogy magyar vagyok.

 

Több mentséget nem kivánok felhozni.

 

 

2016.04.19

Előszó

 

 

Üdv mindenkinek, akinek nincs jobb dolga!

Tavaly júniusban, nem egészen két hónappal az előző (és első) madeirai látogatás után elkapott a visszavágy, ezért belekezdtem a 2016-os utazás szervezésébe.

 

Ugyanazt a szállást foglaltam le, persze most magánban, okosban, búúkingnélküliben, mert úgy olcsóbb. Lefoglaltam az ikerszomszéd szobát is, mert velünk jön Olivér is, aki a párom fia.

Júniusban, ahogy a TAP közzétette a menetrendet, hamar-gyorsan ott is foglaltam jegyeket, tuti ami biztos.

 

 

Az utazásszervezés csupa izgalom, pláne ha a sajátodat szervezed.

Október közepén a szállásunk hipp-hopp eltűnt a bookingról, sőt még a saját weblapjuk is megszűnt. Infó egy dekase. Aggódásgenerátorom teljes gázzal beindult. Próbáltam tőlük infót szerezni emailban, de mint tudjuk a maderians nem netfüggő, így jó egy hétig semmi válasz nem jött.

Rögtön elkezdtem alternatív szállásokat keresni, mert igen kellemetlen, ha az ember odaér csodaországba és ott jön rá, hogy a kecót bezárta a helyi ANTSZ, mert kukac volt az almás pitében. 

 

Végül jött válasz, hogy élnek még, csak kisebb technikai hibák voltak...

Nagyon remélem, hogy az általam kért időpontra azért fenntartják nekem a helyet.

Mindenesetre néhány naponként megpróbálok a bookingon a saját időpontomra szobát foglalni hozzájuk, hogy megnyugtassam magam a sikertelenséggel.

 

 

Másik dolog a TAP.

A társaság január közepén bejelentette, hogy áprilistól nem jönnek magyarba, sőt a képviseletet is felszámolják, úgy ahogy van. Ringatództam egy ideig abban a hitben, hogy majd átírnak valahová, aztán egy körutazással csak eljutok a célomhoz. De hírek nem jöttek.

 

Megnéztem a Wizz járatokat, de hasonló paraméterekkel, csomaggal együtt már Lisszabonig húsz százalékkal többe fájt volna a jegy. Még a kézipogyós utazásban is gondolkozni kezdtem, hogy majd ott veszek magamnak bokszer alsókat és átvészelem a két hetet egyetlen pólóban...

Sajnos nekünk öregeknek kevés a kézipogyó. Gyógyszerből és fogsor ragasztóból több kell, mint ami beleférne egy kis batyuba.

 

Visszatérve a repjegyre: a sajnálatos dolog az, hogy a repülőtársaságoknak semmi kötelezettségük nincs, ha a járattörlés előtt több mint két héttel szólnak. Visszakérheted a zsét és mehetsz amerre látsz. Mondjuk ez nem egy jó reklám az adott cégnek.

 

Néhány nappal később jelzett a CheckMyTrip, hogy változás van.

Hát bizony kaptam jegyet a Bécs-Lisszabon járatokra oda-vissza. Azt hogy miképpen megyek Bécsbe, arról nem szólt a mese. Gondoltam kapok majd a BUD-VIE járatra is, de biz arról egy kanyi szó sem esett.

Mivel később bebizonyosodott, hogy a kezem a bilibe lógott, amikor ez utóbbit megálmodtam, fogtam hát a billentyűmet és elpanaszoltam a TAP magyar képviseletnek, hogy a cégük ül a pénzemen már hét hónapja, meghogy valahogy Bécs még mindig nem ugyanabban az országban van, amiben élünk.

 

Szerencsém volt, mert a helyi TAP-osok segítettek és átírták a jegyeimet Frankfurtra és Munchenre. De erről majd később irok többet.

 

Aggódásgenerátorom nem áll le egy pillanatra sem.

Most éppen azon agyalok, hogy vajon a Lufthansanépség nem május elején szokott menetrendszerűen sztrájkolni?

Na meg mi van az izlandi Eyjafjallajökull vulkán környékén? Ugye az nem akarja pont májusban telehamuzni Európa egét és teljes légtérzárat kikényszeríteni?

 

 

 

 

 

2016.05.02

Gooooooo

Uccu neki, lendüljünk bele kedves barátaim!

Jelezném, hogy mostani beszámolóm sem lesz összefüggőbb és átgondoltabb, mint a tavalyi.

Sőt Madeirább sem lesz. 

 

Nagyon fontos, hogy meg szeretnélek nyugtatni benneteket, hogy ma reggeli elutazásunkkal egy fikarcnyit sem rontottuk le Magyarország lakosságának átlagos IQ szintjét. Sőt, szerintem jelenleg jelentős emelkedést mutathat, mert kevesebb lett az egy főre eső kretén. (Itt konkrétan magamat szapulom, mielőtt bárki belerondítana a matekomba.) 

 

Hogy igazoljam a fentieket, okuljatok az alábbi történésekből! 

 

Naszóval, a mai nap úgy kezdődött, hogy...

 

...reggel Gabi Fityójával kigurultunk a reptérre. 

 

Már hónapokkal ezelőtt foglaltunk helyet erre a két és fél hetes időtartamra a reptéri Lila Szabadság Parkolóban. A tavaly augusztusi londoni utamhoz ugyanígy foglaltam parkolást a Kék-ben, ahol akkor a bejárati automata beszopatott. Most, hogy gyakorlott parkolósként tértem vissza, nagy arccal próbáltam levezényelni a fizetőparkolóba történő behajtás bonyolult műveleteit. A sors viszont úgy rendezte, hogy most az automata helyett saját magam szopattam be saját magamat... 

 

Megálltunk a sorompó előtt, ami biza nem akart felnyílni előttünk.

Nahát micsoda deja vu - a történetem ismétli önmagát :)

 

Néztük egymást Gabival először bután, aztán még butábban. Az ezer kamera világában éreztem, hogy figyelnek. Kintről nézve ült a kocsi elejében kétszer száz kiló pacal és tanácstalanok voltak. 

 

Agyamban csak az az egy dolog dübörgött egyfolytában, hogy a gombot a sorompónál tilos megnyomni, mert azon nyomban elbukom a parkolásra elutalt tizenakárhányezret. Tehát kerültem a jegykérő gombot, mint a leprást, nehogy megnyomásilag a gyanú árnyéka rám vetüljön. Végül kiszálltam a kocsiból, hogy az oszlopon levő információs gombot megnyomva elmondjam, milyen szar is ez az egész szarszemétszar.

 

A sorompófejhez érve viszont megláttam, hogy egy jegy lóg ki a gépből.

Itt már tudtam hogy ki a hülye. Na azt kihúztam és tádááááá - kinyílt a sorompó. Szégyelltem magamat, hogy mekkora paraszt vagyok, hogy eddig nem jutottam el logikában. 

 

Sebaj, rögtön Gabira kentem az egészet, mert olyan rohadt messze állt meg attól a jegykiadótól, hogy ha letekerte volna az ablakot, akkor is hibázott volna a kézhosszából még legalább két és fél méter, én meg ugyebár nem látok távolra, meg közelre sem, így én esélytelen voltam észrevenni a lengedező jegyecskénket. Legalábbis remélem, hogy a monitor előtt ülő ember mindössze annyit vont le az általa látottakból, hogy sikerült távol megállni a jegykiadótól, oszt annyi. 

 

A reptéren nem volt semmilyen hétfői őrjöngés. Tök nyugi volt, tíz perc alatt megszabadultunk a bőröndöktől. A szeku kicsit izgibb volt, mert engem jobbra, Olivért meg balra állítottak félre és valami töketlen drótos bisszbasszal tenyérjóslást végeztek rajtunk. A drótos biszbasz végén volt egy pamacs, és azzal varázsolt a fősámán a kezünk felett. Lehet, hogy azt nézte, hogy mikor füveztünk vagy matyiztunk utoljára. A pamacsos drót túlsó végén a kocka alakú "agy" jókedvűen pittyegett. A szekus elégedett volt a dologgal, vagy ő se tudta mit csinál és tovább engedett minket. 

 

Az égi várónak nevezett helyen az áprilisi béremből vettem három palack italt, meg egy erős presszókávét és egy capuccinót. A hajam hullik, amikor az átfolyós barátnőmet ilyen égi mannával kell itatni. Születésnapjára Madeirán kap tőlem egy kerti csapot. 

Na repüljünk. 

Frankfurtból egy 11 hónapos A320 jött értünk. Csili-vili.

 

A személyzet egyik tagja úgy 60 éves lehetett. Szikár nagymama típus.

A másik tag egy fiatal, telt hölgy volt. A teltet csípőben kell érteni és nagy „T”-vel.

Amikor jött előre az üléssorok között, akkor az olyan hangot hallatott, mint gyerekkorunkban a biciklivázra csipeszelt kártyalap, amely belógott a küllők közé. Amikor elsöpört mellettem, akkor még fél percig rezgett az üléstámlám. 

 

Nagyon vagányan szálltunk fel. A gép kikanyarodott a kifutóra és azonnal belegyorsított és olyan rakétaformán húzott felfelé. 

 

Olivér első repüléseként elég megrázó lehetett neki, így majdnem lett egy balos a320-as könyöklőnk. Megpróbálta a bátrat előadni, de szerintem ült a csokiban. Aztán rájött az ablakon kinézés szépségeibe, így ettől kezdve csak a füleit láttuk hátulról. Nekem konkrétan erről a kinézősdiről az jutott az eszembe, hogy az ablak belső plexije már biztos olyan mint a bliszter csomagolóanyag, amibe valamikor egy moncsicsit csomagoltak.

 

Nade ne jópofizzunk a kisebbeken... 

 

Kaptam sonkás szenyót, ami barnább kenyérben volt mint a kávém.

A kávém viszont varázskávé volt, olyan amit kiönthetsz akár egy fehér abroszra vagy a szűz hóra és nem marad nyoma. 

Frankfurtba időben érkeztünk és ismét a prériben készültünk a kiszálláshoz.

 

Gabi gurulás közben mondja Olivérnek félhangon, ha balra kanyarodik a gép, akkor csak be fog állni a "ház"-hoz. Rohadtul reméltem, hogy a BUD-FRA járaton kevés magyar volt a közelben, aki fültanúja lehetett annak, ahogy buta paraszt "leházazza" európa egyik legnagyobb terminálját. Ráadásul hosszú á-val, amit igazából csak mi tudunk ott lenn délen, ahonnan rászabadultunk a civilizációra. 

 

Kiszállásnál az érdekes az volt, hogy mire elől beállt a melós a lépcsővel a gép mellé, addigra hátrafelé a 30-tól a 12. sorig leürült a gép. A manus vagy nagyon hülye volt a dologhoz, vagy nagyon sok füvet szívott, de annyit tili-tolizott azzal a géppel, hogy arra gondoltam, hogy az ajtónyitást megtapsolom. 

 

Frankfurtban lazák voltunk.

Roppant lazák, hiszen volt két óránk. 

 

Telekom üzent, hogy egy húszasért percenként roamingozhatok, pedig a szerződés szerint nekem már minden annyira ingyen van, hogy csengetésből is kétszer annyit kaphatok grátiszban. Ennek ellenére a telómon se net, se vonal. A telefon meg ösztökél, hogy dobjam ki a sim-et, mert az Merkel mama országában nem elég migráns. 

 

A net az free, így haza víbereztem gazdának, hogy bassza meg a szuper telefon csomagot a telekom, mert innen még azt se tudom nekik elmondani, hogy mennyire szar.

Gazda beanyázott a TÉ-nek és huss fél perc múlva minden fasza. Ilyenkor örülök, hogy nem izlandi vagyok. Most viber helyett üzenhettem volna sarkifénnyel. 

 

De térjek a lényegre.

 

Informatikai csúcstermékeink megsúgták, hogy a TAP gépünk a B13-ról indul majd úgy két óra múlva. Mindenféle alagutakon, mozgójárdákon ellavíroztunk addig a padig, ahonnan a beszállókapu jól látszik. Felfedeztem a környéket, kerestem Gabinak dohányzó szobát, teraszt vagy bármit, ahol feltöltheti magát füsttel. 

 

Frankfurtban a reptér tele rendőrrel. A kézifegyvereik akkorák, mint Clint Eastwood Piszkos Herry-jének. Sok rendőr gépfegyverrel lófrál. 

 

Gabi füstiszobája egy szinttel feljebb és vagy háromszáz méterrel távolabb volt.

Nem egészen tíz perccel később hív Gabi telón, hogy nagy a gáz, mert lezárták az egész szintet, ahol van és nem tud visszajönni. Elállja az útját két rendőr és a gugli transzlátor nincs nagy hatással rájuk. 

 

Olivérnek mondtam, hogy ne mozduljon a seggéről, ülve ugyanis nehezebb elveszni, én meg elmegyek kiszabadítom valahogy az anyját. 

 

El is jutottam az üvegfal túloldalára, ahol az ajtóban két morc rendőr mindenkit elhajtott, aki át akart jutni az oldalamra. Az üvegfalon keresztül láttam Gabin, hogy kezdi felvenni a harci üzemmódot, nekem meg intett, hogy tűnjek el onnan. Ilyenkor jobb is azt tenni. Farkat a lábak közé és menekülés. Ilyenkor a szeme fehérje átmegy vörösbe, az orrlyukai kitágulnak és sztatikusan is feltölti magát valahogy, mert szerintem serceg a levegő is körülötte. Látom, hogy a telefonját az egyik Sulcz arcába nyomja, mire az tudatilag megroskad, mond valamit a társának és kinyitja Gabi előtt az ajtót. Átkíséri az én oldalamra és elindulnak lefelé. Gabi vadul evez a háta mögött a kezeivel, hogy tűnjek el. A rendőr egészen a padig kísérte Gabit, ahol Olivér ült könnyes szemekkel. Ott elköszönt és elment. 

 

Kíváncsiak vagytok ugye, hogy mit irt a zsandárnak a telóra?

"Kiskorú gyermekem van lenn a B13-as terminálon". Jó mi? 

 

Olivér nem sírt egyébként, hanem éppen ásított egy barom nagyot, amitől folyik az ember könnye. Rohadt jó, hogy nem állt fel a padról és tornyosult a nála kisebb rendőr fölé. 

 

Gabi megfogadta, hogy reptéren többször nem kerül közénk ajtó.

Ez némi rémülettel tölt el. Vajon bejön a férfi klotyóba is? 

Repüljünk tovább...

A B13 szopócsövére nem állt be a gép, tudtuk, hogy buszozás lesz. 

 

Az Airbus 319-es két hónappal fiatalabb mint Olivér. Az elmúlt 17 év elég mély nyomokat hagyott rajta. A felszállás olyan irdatlan nagy zajjal történt, hogy szabályosan azt éreztem, hogy fáj neki. Olyan hang hallatszott előröl, mint amikor egy gigantikus flex nem képes elérni az üzemi fordulatszámot. Ha pontosan akarok fogalmazni azt mondanám, hogy ez a gép felsírta magát az égre. 

Repülés első negyedében jobban bíztam a statisztikákban, mint magában a gépben. 

 

A gépen az utaskísérők határozottan fáradtnak látszottak. Minket egy enyhén kreol, kékszemű fiatalember szolgált ki, őrajta nem látszott unottság, mint a kolléganőin, de ő is nagyon nyúzott volt. 

Meleg kaját kaptunk, szerintem galambcomb lehetett. Ha csirke volt, akkor max naposcsibe. Volt hozzá két újkrumpli és két helyeske gyöngyhagyma is. Kaptunk narancsot, zsemlét, vajat.

 

A TAP-ban azért tisztelem az igyekezetet kajaügyben.

A kávé itt sem érte el a négy betűs szar minősítést.

Lisszabonban hőség, a reptéren káosz. 

A buszok itt is rohangálnak a mozgó repülőgépek között, de Frankfurthoz képest érezhetőbb az itteniek déli vére. A buszvezető simán jöhetne Pestre bicikliseket riogatni.

A reptérről kijutás irdatlan sok idő volt még így poggyász nélkül is. 

 

A reptér előtti parkban többen heverésztek a fűben, pad egy deka se. Gabi vett magához füstöt, Olivér meg megpróbálta magát összerakni, hiszen a mai sok új élménytől teljesen szétesett. Nem szabad elfelejteni, hogy például a nekünk teljesen természetes mozgójárda neki újdonság. Honnan a csudából tudná egy ilyent nem látott ember, hogy a jobb oldalra kell félreállni, ha a háta mögül előzni készülnek emberek? És ezer meg egy ilyen dolog történt ma vele. 

 

Lisszabonban a Tryp Lisboa Aeroporto lett megint a szállás. 

 

A recepción egy körülbelül 19-20 éves tündérke segített át minket a kezdeti nehézségeken. A no szpík inglis és no szpik portugéze után kimondott only aktivity megmosolyogtatta, ami kedves volt tőle. 

 

Éreztem, hogy nyelvtudás nélkül én vagyok az évtized szégyene, de ő ezt nem sugározta felém, amiért rendkívül hálás vagyok neki. Mondta, hogy ő angolul próbál majd kommunikálni és reméli, hogy valamennyit megértek. Mivel a nyelvtudás hiánya nem egyenlő az agy hiányával én úgy vélem, hogy két kultúrember ezt a hiányosságot képes aránylag egyszerűen áthidalni. 

 

Mostani szobánk a tavalyitól abban a lényeges momentumban különbözik, hogy a szoba közepén a szekrény helyett egy baromi nagy kád van. Az üvegfalú klotyó és zuhanyzó változatlanul meg van. Szerintem jövőre már piszoár is lesz a tévé alá szerelve. Szerintem a dizájnert gyerekkorában sokszor zárták be a fürdőszobába a szülei. Nehéz gyerekkorának fájdalmait adja át nekünk azzal, hogy szorongást ültet belénk a zajos anyagcserét illetően. A szorongás meg seggszűkületet okoz, így a térfogatváltozás hiánya miatt az ember megtanul másfél méter hosszban üríteni. Bocs, ha gyenge lenne a gyomrod, vagy erősen képi a fantáziád!. 

 

A szállónak van medencéje, Olivér betervezte, de elmaradt az előbb leírt szellemi szétesés folytán. Előtte lementem tündérkéhez a recepcióra, vittem a google translatort. Megtudtam, hogy kell-e a fürdőköpeny meg hasonlók. Lelkesen begépelte nekem az ismereteket portugálul és frankón átadott minden szükséges infót. 

De végül a pancsi elmaradt.

Helyette vacsiztunk. 

 

Most nem volt olyan szerencsénk mint múltkor. A kaja ugyan finom volt, de nem volt benne semmi, amitől mi ezt arra az árra tudnék vonatkoztatni, amit később ki kellett köhögnöm érte. 

Itt nem volt elnézhető "bűn" a nyelvhiányunk, a felszolgálók sem hozták a szokott kedvességet. Mondjuk azt is meg kell mondjam, hogy egy nyitott konyhás sokcsillagos étteremben, ahol a szakács ruhája is különb mint az én gúnyám, nem nagyon ildomos az étlapon szereplő dolgokat személyre szabni. Gabi és Olivér kacsacombot kért. Ezek zöldséges körettel voltak megtervezve, amit Gabi egy kézlegyintéssel kinullázott és sima hasábburgonyát kért hozzá. Én valami olyat kértem, amiben bacon és gomba van. A pincérlány kérdezett valamit tőlem, amit nem tudtam megválaszolni, egy magyar mindegy szóval megválaszoltam, amit ő visszamondott. 

 

Lelki füleimmel hallottam, amint beszámol a helyi Remzí séfnek a csoport bunkóról, aki ott ül hátul. 

 

Meg is lett az eredménye. Oly nemesen egyszerű tálalásban volt részünk, mint egy mezei gyorsétteremben. Egy szelet hús, illetve egy-egy kacsaláb és egy-egy kupac sült krumpli volt a tálakon. A bacon az étlapon maradt, mert a tányéron nyoma sem volt.

 

67 eurómba fájt ez a vacsora. 

Kaja végén Olivér benyögte, hogy megenne még egyet, mert ő éhes.

Leugattuk jó gyorsan. 

Szerencsétlen kölyöknek halvány gőze sincs hogy ennyi zsozsóért hány tonna szagot kéne odébbtolnia otthon az áporkai Biofungi-ban.

 

Vacsi után tentikézni mentünk az ággyal felszerelt fürdőszobáinkba.

 

Ennyi volt tulajdonképpen az első napunk. 

 

Pá magyarok!

TRYP Lisboa Aeroporto Hotel

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2016.05.03

Irány Madeira!

Napsütéses reggelre ébredtünk Lisszabonban.

Összeszedtük a kézimotyót és kicsekkoltunk a szállodából.

A reptér a szokásos.

Bementünk a nyüzsibe és elvertünk húsz eurót három nesteára, meg két tetves szendvicsre. Kezdem megszokni.

A szállodai négy eurós svédasztalt kihagytuk, mert öregembereknél a rossz időzítésű étkezés felborítja a napi anyagcsere folyamatokat, és akkor attól kezdve a legképtelenebb időpontokban vagyunk kénytelenek budiajtók belső felét nézegetni.

Tulajdonképpen minden extra élmény nélkül elértünk a beszállási kapuhoz, sőt minden probléma nélkül a gépre is feljutottunk.

A gép 16 éves volt, kevésbé kopott. A ezredfordulónak megfelelő fotelszerű ülések között megfelelő lábtér volt. Semmi nyomor.

Az egyik utaskisérő nagyon szép, fiatal, fekete hajú, igazi déli hölgy volt. Őt kapta a biznissz klassz.

Nekünk, az ekonomi bagázsnak, egy finn szőkeség jutott, aki vagy nagyon fáradt volt, vagy Mathias behúzott neki egyet tegnap este, mert nagy piros táska volt a szeme alatt.

A szokásos emergenszi táncot a fekete jobban ropta mint a szöszi. A szépecske odaadással csinálta, Ursula meg olyan unottan, hogy az csak na. Voltak öt méterre egymástól, erősen látszott a kontraszt.

A légzőmaszk felvétel bemutatásakor a gatyagumival ellátott narancssárga  műanyag poharat olyan messzire tartotta az arcától, hogy a gumin le lehetett volna pengetni a magas cét. Ha kicsúszik a pohárka a kezéből, akkor kis piros szájacskáját úgy kiszaggatta volna önkezűleg az arcából, mint ahogy a nagymamátok bánik a tésztával pogácsa készítés közben.

Annyira volt az előadása agyilag felfogható, hogy szerintem hosszú szőke hajamnál fogva én is így használnám azt a maszkot szükség esetén - kifeszített gumival.

A gyönyörű napos időben a felszállás teljesen standard volt.

A szigetre a nettó repülési idő 80 perc.

Ez ma zárt felhőtakaró felett történt, így Olivér hóvakságot kapott mire Madeira közelébe értünk.

A gépen reggelire egy fél szelet szendvicskenyeret kaptunk sajttal. Volt "biztosfinom" eperlé, amit továbbadtam Olivérnek, aki a folyadék beviteltől reméli, hogy képes lesz úrrá lenni a pszichikai problémáin. Remélem így is lesz.

Itt is családi kávét kaptunk. A családi ebben az, hogy minimum két embernek kell lefognia ahhoz, hogy ezt a medvevizeletet magamba öntsem.

A szigethez érkezés elött szokatlanul korán plingeltek, hogy csatoljuk be magunkat.

Az felső felhőrétegen átzötyögve megláttuk hogy alattunk van még egy réteg felhőzet, így nyilvánvalóvá vált, hogy esélyes a keményebb leszállás.

Gyorsan ellenőriztem, hogy a múlt havi intim torna felkészített-e rendesen a becsokizás elleni védelemre. Megnyugvással töltött el, hogy simán tudnék meggyet magozni.

Kaján vigyorral figyeltem Olivérben a növekvő pánikot. Neki ez a dolog nem dolgozható fel statisztikai adatként, hogy nem zuhannak le manapság a gépek. Nem képes elfogadni azt, hogy az életét teljes egészében az elöl ülő két ember kezébe helyezze. Retteg, mintha ez változtatna bármit a gravitáció és a repülő testek versenyében.

Én nem rettegek. Szerintem már ahhoz is unott vagyok. Látjátok, azért a depi is jó valamire.

A pályára ráfordulás után billegtünk jobbra balra - nemkicsit. Gondolom a pilóta ilyenkor próbálja meg becélozni a kifutó középvonalát.

A végső másodpercekben meglehetősen nagy sebességgel repültünk a beton felett, olyan alacsonyan, hogy érzésem szerint már le kellett volna érnie a kerekeknek. Vártam a felpörgő hajtóműhangot, bár a videókon szerzett repülési tudományom azt súgta, hogy itt most nem lesz átstartolás.

Aztán zutty.

Földet értünk mint egy albatrosz. Nem úgy mint a KLM hattyúja, nem oly kecsesen.

Az albatrosz nem siklással fejezi be a repülést, hanem rövid lábainál fogva egy olyan hasoncsúszos csőrre eséses kombóval. Mivel az albatrosznak is nagy a teste, földet éréskor a térdei a hóna alá kerülnek. Egyszóval elég gázosan néz ki nála a dolog.

A gép belerázkódott a nagy dörrenésbe, ahogy a kerekei leértek. Az ablakon át figyeltem, hogy milyen gyorsan megyünk, amikor bekapcsolt a parasztosan sugárféknek hívott tolóerő fordító. Na az tud vehemensen fékezni. Ilyenkor jó azért, ha nem a torkodban dobog a reggelid, mert ez esetben esélyessé válik az újraleltározása.

Bőröndjeinket nagyon gyorsan megkaptuk, pedig a reptér tömve volt. Kinn a betonon négy vagy öt gép állt. Gabi és Olivér kimentek az épület elé én meg elindultam autót szerezni.

Itt a "tiszta égő" és a "ez csak veled történhet meg" kategóriáknak megfelelő dolog történt velem.

Amikor Gabiékat kikisértem az épület elé, akkor elmentem a kölcsönzők pultjai előtt és valamiért a Sixt-et utolsó pultként rögzítettem az agyam maradékába. Nos ide vágtattam vissza lendületes, fiatalos léptekkel és belekezdtem a "máj ném Janos end noszpík inglis" versikébe és kitettem a pultra az előre kinyomtatott szerződésemet. A kedves hölgy mosolyogva visszatette elém a szerződést és azt mondta: "Máj ném Ana end itsz íz Hertz".

Nabazz.

Bevágtattam a Hertz-hez egy Sixt szerződéssel.

Akkor előadtam az "óóóó, big, big szorri"-t és kihátráltam nagy szorrizások közben.

Odakinn a két pultot elválasztó falnál letörtem a férfi nemiszervet a homlokomról, és a fal takarásából besandítva megnéztem a szomszéd pult névtábláját, ellenőriztem a narancs fekete Sixt szineket (a Hertz citromsárga) és megpróbáltam férfimódon belépni.

Elszavaltam a versemet itt is.

Azt hiszem az ifjú hölgy csak részben értette meg, hogy mindössze a nyelvet nem beszélem, és nem a homloklebenykasztrációs műtétemről jöttem. Lehet, hogy ebben még nincs elég gyakorlata.

Elkezdte kiadni a papirokat és szépen formált ajkakkal, lassú beszéddel mondott nekem idegen szavakat. Itt bevetettem ismét angoltudásom szinejavát, a "retörning visitort", meg a "tudom hova dugtátok a parkolótokat", mire megnyugodott. Ötször elmondta, hogy dízel, én meg ötször mondtam oké, oké. Itt csak akkor lett nyugodt, amikor a oké mellé mondtam a gasoline-t. Biztos volt itt is olyan ügyfele, aki benzint tankolt diesel kocsiba, aztán megmagyarázta hogy nem mondták neki, hogy nem azt kell.

Na nem feszítek tovább, kaptam egy fekete, nagyon szép horpimentes Polo-t. Mivel 97.000 felett van az órája, gondolom nem a bérlők használhatták ilyen sokat, mert nem áll arányban a külleme a kilométerszámmal.

Hamar megbarátkoztunk Folszi Tú-val és uccuneki a szállás felé.

Felkanyarogtunk a Hortensiához 600 méter magasra.

Olivér hátul lelkendezett a táj szépségén és dőlt jobbra-balra, ahogy kanyarogtunk felfelé.

A szállásnál idegen emberek fogadtak, sehol egy ismerős. Két kedves hölgy adta át a kecókat, de nem nagyon értették mit mekegünk hungaroinglisben. Ők gondolom csak a portugált beszélik, legalábbis nekem úgy tünt.

Végül megjelent Ricardo, az öreg tulaj. Nem tudjuk hogy megismert-e minket, mert tavaly a három hét alatt nagyon keveset találkoztunk. De mivel az öreg rendkívül értelmes - azt hiszem négy nyelven beszél - nagyon gyorsan kikövetkeztette, hogy mi már a megszólalása előtt tudtuk, hogy ő kicsoda. Így helyre kerültek a dolgok.

 

Hortensia Gardens Apartmans bejárata

és a félelmetes kocsifelhajtó

 

Kipakoltunk és átmentunk Camacha-ba shoppingolni.

Csináltunk egy gyors 120 eurós kajabevásárlást.

A hypermarketben furcsa volt a választék szűkülése a tavalyi évéhez képest, különösen a zöldség pultoknál. Nagyon úgy tűnik mintha a kezdődő válság jelei jelennének meg itt is. Erre utalt az is, hogy a MEO üzlet is megszünt, így netkártyát sem tudtam szerezni. Mondjuk az első órában azért korai ilyen következtetéseket levonni.

Ma szülinapi éttermes kajálást terveztünk, lévén Gabinak ma van a "nem illik megmondani hányadik" születésnapja. Az eredeti terv a tavalyi belvárosi vendéglő lett volna, amit hirtelen ötlettől vezérelve lecseréltünk egy autentikus helyi kisvendéglőre. A Tripadvisor egyetlen bejegyzése a húsevők Mekkájának becézte.

Nos odagurultunk. Találtunk egy amolyan helyi kiskocsmát, frankó kockásabroszos asztalkákkal. A délután öt órás vacsora szándékunkat a helyi kocsmáros nagy kérdőjelekkel tarkított portugál beszéddel jutalmazta. Átnéztük a fájdalmasan karcsú étlapot és a távozás mellett döntöttünk.

Mivel étkezéshez voltak terítve az asztalok, vélhetően túl korai volt az időpont. Mondjuk ezt már Lisszabonban is tapasztalhattuk ahol vacsora csak este hét után volt a szállodai étteremben.

Így legurultunk Funchalilag, ahol a LaVie pinceparkolójában leparkoltunk. Innen ballagtunk be az óvárosba. Ez a parkoló 22 óráig fogad autókat és van még utána egy óra kihajtási idő, ha késne az ember.

Sétáltunk az utcán, ahol az éttermek asztalai foglalják el a házfalak melletti helyet. Az éttermek előtt kinn álnak a "becsábító emberek", akik megpróbálnak rávenni, hogy náluk étkezz. Az elénk ugró abszolút nem tolakodó embereket egyetlen "no" szócska megállítja, nem akaszkodnak ránk. Minket is megpróbált egy gyorsbeszédű, elegáns ídősebb ember behálózni, de mivel célunk már meg volt így az egyetlen no elég is volt.

Tavaly látogatott éttermünket elérve jött a pofáraesés 2. Zártkörű rendezvény volt.

Így visszasunnyogtunk oda ahol az előbb nemet mondtunk. Öreg már messziről tudta, hogy benne vagyunk a hálójában. A szemben levő üzlet elött álló hölgynek nemet mondtunk és beültünk az öreg éttermébe.

Az öreg azonnal odaintette az egyik pincérfiút és igazi házigazdaként, humorral tüzdelve átadott minket neki, ő pedig újabb vendégfogásba kezdett.

Én egy gombás - sertéshúsos akármit rendeltem, Gabi és Olivér ismét belekezdett a helyi specialítás lecsontozásába. Csirkét kértek sültkrumplival, az eredetileg hozzá kínált paprikás mártást pedig töröltették. Tehát tulajdonképpen kértek egy csirkeburgert krumplival. Gondolom, ezekkel a nemes egyszerűsítésekkel a helyi séfek agyára megyünk, de Gabi bebiztosítja magát vele, hogy Olivér ezt tuti megeszi. Jobb is ha úgy tesz, mert ha turkálja a tizenöt eurós mannát, akkor tuti Estepadat csinálok a manusból és áttolok egy nyársot a mellén.

Miközben vártuk a kaját, figyeltük az öreget, hogy milyen ügyesen tölti fel a szabad asztalokat. Egy profi vendéglős munkáját figyeltük. Tudta, hogy ki az aki potenciális vevő. A hezitálókat pillanatok alatt a hálójába kerítette az ügyes trükkjeivel. Ehhez folyamatosan segítségére voltak a pincérek. Az egész vendégfogás egy nagyon ügyesen begyakorolt dolognak tünt. Amint fogytak a helyek, elkezdtek újabb asztalokat és napernyőket kihelyezni. Ekkor lettünk figyelmesek arra, hogy a szemben levő vendéglő és a miénk ugyanaz a cég. Az nem tünt fel elsőre, hogy a pincérek futkosnak az egyikből a másikba, csak azt láttuk, hogy a mi "öregünk" nem megy a szomszéd becsalogató hölgy közelébe.

A nekem kihozott sertéshús tekercs, gombamártás, sült édesburgonya brutális mennyiség volt. Gabiék nemesen egyszerű sült csirkemelle és sültkrumplija annyiban különbözött a lisszaboni "séf haragja" kreációtól, hogy a tányért itt szépen díszítették ugyanazzal az anyagokkal és formaisággal, mint az enyémet. Valami piros mártás, egy gerezd narancs, meg egy pár biszbasz. Az egész kreáció egy kottavonalra hasonlított, a narancs az elején egy violinkulcsot szimbolizált, lévén a vendéglő neve Verdi.

Rua da Carreira,  32.648793, -16.912380

Kajánk végeztével egy pincér három pohár italt hozott ajándékba, mivel elpofáztam a szülinapi vacsorát. Ezt visszautasítottuk nagy ájemszorrikkal, hivatkozva az autóvezetésre. Láthatóan nem sértődtek meg, nagyon próbáltuk megköszönni a gesztust és szerintem értették is.

Visszabattyogtunk a kocsihoz és hazajöttünk pihenni.

A parkolás itt olcsó. Nem is nagyon értem a sok drágálló hozzászólást. Akinek ez drága az jöjjön be az ötkerbe, vagy esetleg a napsütéses Ráckevére. Na az a drága.

Búcsúzom a mai napra, reménykedem a holnapi jó időben.

 

Pá emberek!

2016.05.03 kiegészítés

Nagyon röstellem, hogy a tegnapi napból kimaradt egy nagyon fontos történés. Este kopogtatott a 75 éves házigazdánk és Gabinak hozott narancsos pitéket, orchideát és egy nagy gyümölcskosarat szülinapi köszöntésként. Gabit nagyon meghatotta az öreg kedvessége.

Ricardo párja tavaly halt meg valami nagyon gyors lefolyású tüdőbetegségben. Ahányszor látjuk mindig a magányossága jut az eszünkbe.

 

 

2016.05.04

Esős szerda

 

Reggel gané volt az idő.

Előrejelzés szerint egész héten ilyen lesz. Ettől nem nagyon vagyunk feldobva.

 

Reggelire kigondoltam, hogy csinálok magamnak egy kis téliszalámis kiflit.

Két nagy rúddal indultunk útnak otthonról, mert a téliszalámi az arannyal vetekedő árának ellenére kiadós vagy fogalmazzunk úgy hogy gazdaságos élelmiszer. Az egyik rúd az én kofferemben jött, a másik a Gabiéban.

Most pedig, amikor a papírból kitekertem meglepetve láttam, hogy az egyik rúd elvesztette szép fehér színét. Csúnya barna szint vett fel rajta a nemesnek már nem nevezhető penész. A celofán leszedése után az átható mosatlan seggszag erősítette bennem a sejtést, hogy ismét buktam egy ötezrest. A szalámi megy a múlt héten beszopott Scholl szuper űrtechnikás gélezett talpbetét mellé.

 

Gondoltam mielőtt a madeirai kutyákat felhizlalom, megpróbálok magyarázatot keresni erre a jelenségre, hiszen a másik rúdnak semmi baja sincs. Arra jutottam, hogy a különbség a két bőröndben keresendő. Végül kitotóztam, hogy a baj okozója az én bőröndömben utazó nem teljesen száraz kapucnis felsőm lehetett. Hiába volt a szalámi celofánban, papírban és még nylonban is, a nedvességnek sikerült belopóznia alá és kinyírnia a nemességet.

 

Mivel sóher vagyok, arra gondoltam, hogy megpróbálom letörléssel eltüntetni a barna penészt a szalámiról, hiszen láttam én már nagyobb csibészséget is anno, amikor még az élelmiszerkereskedelemben mellékálltam. A szalámi rejszolás nem segített, mert a szag maradt. Gondoltam akkor a műveletet turbózom egy kis vízzel is.

 

Reméltem, hogy Gabi nem jön ki a szobából és lát meg hátulról a mosogatónál a művelet végzése közben. Végül visszanyertem a szalámimat, bár a bőre meg van némileg renyhülve, ami nem csoda a fentiek tükrében.

Délben a szottyos időben nekiindultam, hogy égetek egy kis dieselt.

Gondoltam szerzek netkártyát, ugyanis az adatroaming itt használhatatlan. Legalábbis most nem megy. Erre nem kezdek összeesküvés elméleteket gyártani, mert lényegtelen. A helyi netkártya még mindig jobb megoldás, mint bármi más.

 

Tankoltam gasoleo-t.

Sáska sehol, így nem kell megverekedned vele a saját kocsid tanksapkájának letekeréséért.

Mondjuk itt külföldön el tudnám őket viselni, de nem rugózok ezen többet.

A városban nagy a nyüzsi.

Itt lenn a tengerszinten jó az idő, eső sem esik, igaz a nap sem süt.

Rohangál a sok rövidgatyás trikós turista, én meg ülök a folsziban vastag kapucnisban plusz mellényben. Már csak a siléctartó hiányzik a tetőről a csonthülye kinézethez. Pont olyan lehetek, mint aki most érkezett Rejkjavikból.

 

A városban kábelt húznak mindenhol. Fenn a hegyen optikait, lenn a városban pedig karvastagságú energiakábelt. Mindenhol melóznak folyamatosan.

Egyik munkás rám néz és kezével krokodilszájat formázva tátog felém. Észrevette a hajszálnyi különbséget az arcomon, amint kiült rá az értetlenség, ezért a kéztátogást megtoldotta a kocsi elejére mutatással.

Szóval a portugálok tudnak aktivitizni! Ha tagadnák el ne higgyétek, hogy az nem az ő műfajuk!

Visszatérve a krokodilos mutatásra arra hajaztam, hogy nyitva van a motorháztető Úgyhogy kerestem egy csendes helyet, ahol megnézhettem. És tényleg nyitva volt.

 

Bekapcsoltam a google maps-ot, hogy megtaláljam a közelben levő MEO üzletet, ahol a SIM-et kívántam megvenni. Mivel a roaming természetesen hulla volt, a teló csak azt nyökögte, hogy nem tudja lehívni az információt, mert  kommunikáció közben megszakad a kapcsolat. Nem vagyok telófüggő, de idegen helyen e nélkül a szar nélkül egyszerűen agyhalott vagyok. Net nélkül a telefon meg csak arra jó, hogy a vakujával világítva megpróbáld megkeresni a padlón az intelligencia szintedet és a széthullott gondolataidat.

 

Tudtam hogy ott vagyok néhényszáz méteres körön belül, így gondoltam addig körözök amíg megtalálom ezt az üzletközpontot, hisz egy plázát csak megtalálok.

A második körre meg is lett. A következő két kör földalatti parkoló bejáratának keresésével telt. A lehajtás itt az épület előtti osztott pályás út közepéről történik. Ez azért nem lett meg kapásból, mert egyrészt nem ugrott elém, másrészt én a másik irányba néztem és az épületen kerestem a lehajtót.

 

 

Lecsikorogtam két emelet mélyre és rohadtul kicsorbult önbizalommal odagurultam a jegykiadó automatához, amin egyetlen ismert dolog a gomb volt. A gomb körül zöld fény világított direkt azoknak, akiknek 73-mal osztható prímszám az IQ-juk.

Megnyomtam és vártam a csodát, ugyanis ezen a gépen nem volt olyan rés, amin kijöhetne egy jegy. A zöld gombkeret kialudt és egy másik zöld háromszög kezdett a gépen villogni mutatva egy egy centisnél alig nagyobb résre. És hopp ezen a résen kigurult egy korong, olyasfajta amiből két dobozzal vettél az elsős kölködnek a számtanórájához. Igaz annak piros-kék színe volt, ez meg valami borzalmas magneta volt. Tök kaszinó feeling, kaptam egy zsetont, vissza kell majd nyernem a verdát…

 

De izgi.

 

Felmozgóztam a MEO boltba. Pultnál 30-on inneni hapsi, a számítógépnél meg egy ifjú hölgy. Előttem angol pár, mögöttem senki. Jó lenne ha így is maradna, nem kell szemtanú ahhoz, hogy lássa ahogy eltátogom a mondanivalómat. Mert a dolog kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor nézed otthon az aranyhaladat az akváriumban. Pedig szerintem a plíz prepaid SIMcard only internet nem olyan kurva bonyolult dolog. A manus meg néz rám mint egy halra.

 

Annak tükrében pedig, hogy van összesen öt telefonjuk és két routerük, szinte biztos lehetne benne hogy a síruhás ürge nem színes tévét akar venni. A SIM mellé az ifjú titán el akart nekem adni egy routert, mert az én szarom biztos nem fog működni. Mekegte hogy a német és angol routerek nem jók.

 

Mondtam neki nem gond, adja a kártyát, mert tavaly is működött, mert nekem originál csájna technik van. Végül csak rávettem, hogy adja már oda azt a tetű kártyát, még azelőtt mielőtt kitépem a kezéből és elszaladok vele. Drágább lett, mint a tavalyi, de így is csak 25 euró volt a 15 napos 15 gigás. Egy 10-est spóroltam volna, ha nem dobom ki a régit és azt töltetem fel velük. Akkor még nem tudtam hogy visszatérek.

 

Lementem a pinyóba visszaszerezni Folszit.

Megnyugodva láttam, hogy az automata hasonlít a jegyeshez, a jegybeadó nyílás helyén zsetonrés van. Direkt hülyéknek oda is rajzolták. Ezen a nyomon elindulva megtaláltam az eurós érmék rajzát is és mellette a pénzetető nyílást is.

A végeredmény nem volt tiszta, mert a papirosnál ott marad a papírom, akár el sem kell engednem, de a zsetonos beesik a gépbe. A gép legalján van egy nagy nyílás pont olyan, mint a kóla automatákon. Gondoltam valami majdcsak kijön azon.

 

Ezt a gépet rohadtul rühellem, mert az alsó nyílás olyan mélyen van hogy pucsítani kell, mert olyan mélyre kell hajolni. Miniszoknyás lányoknál el szórakoztató látvány, de én úgy érzem akkor olyan vagyok mint egy lódarázs peterakás közben. Ha ez nem jön le képileg, akkor maradjunk a kulázó bulldognál, olyan élményed már biztos volt.

Szóval elengedtem magneta zsetont, ami eltűnt a gépezetben. Kijelző kiírta, hogy 55 eurofillért áldozzak be a sorompónyitás érdekében. Adtam hatvanat és hallom a visszajáró lábam elé dobását, majd újabb koppanás jelzi a zseton ugyanoda pottyanását is.

 

A kocsitól 15 méterre volt a kijárat, némileg formabontóan közelítettem meg, ugyanis keresztben átvágtam az üres parkolóhelyeken. Sorompón csak a zsetonnyelő lyuk így nincs mit elcseszni. Hazagurultam eseménytelenül.

Délután aránylag normálisnak tűnt az idő, így Olivérrel elmentünk levada túrázni. A levadák mesterséges patakok, amelyekkel a helyiek a kertjeiket öntözik. Mivel rendkívül érdekes a vonalvezetésük, ezért kedvelt turista célpontok. Mindig tömegek sétálnak ezeken a kitaposott ösvényeken legyen bármilyen idő.

 

Útközben több helyen keresztezi a levada az aszfalt utakat. Egyik ilyennél öreg taxis vadászott idióta turistákra. Bennünk is ilyet vélt felfedezni, mert roppantul szeretett volna visszavinni minket Funchalba. Mondtuk, hogy nem mert mi megyünk tovább a patak mentén. Mondta hogy a vége Camachában van, mi mondtuk sebaj.

Olivér nagyon szerette volna látni a végét, amire nem tudtam mást mondani, hogy semmi nagy csoda nem lehet ott, vagy egy tározóba folyik vagy a fene se tudja hova.. Arra ne számítson hogy egy 600 méteres vízesés lesz az óceánba.

 

Úgy három-négy kilométert sétálhattunk, amikor elkezdett rendesen szitálni az eső. Ez és a fájó lábaim visszafordulásra kényszerítettek.

Hazaérve jobb híján a családi sportot űztük, nassolni kezdtünk.

Megkóstoltam az Oikos fantázianevű görög csodát. Ennek a terméknek a reklámja kitűnő. Arra gondolok, amelyikben van egy arrogáns nő és egy istent játszó hapsi, aki frizurája alapján feltételezhetően homokos.

Nos a terméktől nem indult be bennem az „istenem” sóhajtozása, mivel két dobozzal nem hogy orgazmus közeli állapotba kerültem volna, mennyisége miatt még az előjátékig sem jutottam el.

2016.05.05

Apácás-Pico Arieiros kirándulás

 

Reggel napocska átsütögetett a felhők között, így reményt adott a jobb időre.

Az összes netes előrejelzés kidobható, még a helyi portugál is. A rohadt nagy viharokat meg tudják jósolni, de ott vége a tudománynak.

Ennek a kicsi szigetnek egyidőben tíz féle időjárása tud lenni, és olyan gyorsan változik meg, hogy mire a meterológus leírja, addigra már nem az van. Mindenesetre a tegnapi többezer négyzetkilométeres felhő nem olyan hipp-hopp mászik arrébb.

 

Reggel elbattyogtam a fotóálvánnyal a szállástól 100 méterre levő kilátópontra, ahonnan panoráma képekhez készítettem rengeteg képet. Ezeket majd otthon összerakom egy szoftverrel, most itt nem akarok ezzel foglalkozni.

 

 

Kicsi kőfal, nagy alap...

 

 

A család tízre összeszedte magát és elindultunk egy körándulásra (körutas kirándulás).

A városon keresztül vittem őket az Apácák völgye felé, mert egyrészt útba akartam ejteni a 11-es kapunál levő hypermarketet és a tavaly általam egyedül meglátogatott "csoki" utcát.

 

A  hyperben vettem négy kiló portugál epret és felkutattam a porcukrot, ami nem is olyan egyszerű dolog. A halaspultból áradó eszelősen kemény szagra szerintem immunisak a helyiek. Lehet, hogy valami szűrő van az agyukban, mert mi tátott szájjal rohangáltunk a motyónk összeszedése közben, rajtuk meg nyoma sem volt, hogy valami nem lenne frankó.

 

Ezt a hypert ajánlom mindenkinek, aki kocsit bérel és önellátósan jön ide. Egyrészt óriási, másrészt ingyenes a parkolás, harmadrészt nincs tömeg. A tömeg hiánya nem jelenti azt, hogy a pénztárnál gyorsan végzel. Ezek az emberek nem stresszelnek azon, hogy megmelegszik a sör a kosarukban, hanem boldogan mesélik el a pénztárosnak teljes részletességgel az elmúlt két hétben velük történteket. Te meg nézed, ahogy csacsognak. 

 

Vásárlás után jött a "csoki" utca. A gyűjtőnevet tavaly kapták tőlünk azok az utcák, amelyekbe autóval behajtva drasztikusan megváltozhat ruházatod állapota derék magasságtól hozzávetőleg a térd vonaláig. Gyengébb idegzetűeknek talpig.

 

Ez az utca azért a kedvencem, mert a felső végéből látható panoráma nagyobb mint bárhol máshol a városban. Címe: 32.68027, -16.93848 vagy Caminho do Lombo dos Aguiares

 

Tavaly már megirtam, hogy ebbe az utcába a be és kihajtás nem mindennapi élmény olyan embereknek, akik hétköznapi autóvezetők. Azoknak meg akik csak utasok kifejezetten rémületes. Mindenkinek ajánlom, aki idejön, a látvány minden rettegést megér.

Egyébként busz is jár az utca tetejére, de ebből ne vonjatok le messzemenő következtetéseket, az itteni buszvezetőképzés siklóernyőzés órákkal kezdődik.

 

Csoki utca tetejéről lépcső is indul lefelé

 

Rengeteg dashcam felvételt készítek a telefonommal, majd ha beforgattam valami kezelhető formába akkor majd publikálom egy részét. Aránylag elviselhető videókat szül a samsung teló annak ellenére, hogy nem rendelkezik az igazi autóskamerák tudásával. Autós kamerára meg sajnáltam volna kiadni 70-80 ezret, mert ami annál olcsóbb az mind ipari hulladék. Bocsi, aki azt hiszi, hogy harmincért megvette a tutit :)

Csokiból leérve kikapcsoltam a felvételt - bár ne tettem volna.

Elindultam Madeira utolsó eddig általam be nem járt alagútja felé. A közvetlenül odavezető út le volt zárva, és betereltek egy kerülő utcácskába. Itt kiderült, hogy nem minden esetben a legszélesebb utca a főútvonal, a google maps meg szokás szerint cserben hagyott. Pörgette a kis nyilat körbe-körbe, halvány lila fingja nem volt hol vagyunk, nekem meg semmilyen szinű sem volt. Kiválasztottam a legszélesebb utcácskát és uccuneki.

Az első ív után a legszélesebből eltűnt a leg, majd a két bé is. Aztán elveszett a szélesség, helyette lett meredekség.

Megálltam, kézifék be. Gabinak mondtam kezdjen el sok levegőt venni, mert alapos gyanúm van arra, hogy most egy darabig nem fog. Olivér  a hátsó ülésről előrenézve tisztán belátott az alsó kalaptartóba.

Az előttünk levő utca kb két és fél méter széles volt. Semmi sem utalt arra hogy egyirányú lenne.

A megfelelő adrenalinszintem elérésénél felnyomtam a dieselt 4000-es fordulatra, majd kuplung csúsztatás, és az eddig függőleges helyzetben levő kézifék kiengedésével megpróbáltam elindulni. A hármunk által képviselt 290 kiló a fordulatszámmérőn kivont a négyezerből kettőezer-ötszázat, a maradékkal meg elkezdünk felfelé csigázni. Rémülettel és levegővétel nélkül figyeltük, ahogy a maradék ezerötszáz is fogyogat, folszinak meg hiába toltam ki a gázpedálját a kockakőig, egyre inkább renyhült a sebessége. Lévén hogy visszaváltani már csak szabadesésbe lehet, szemünket a fordulatszámmérő és a dombteteje között váltogatva halk imákkal kértük a sorsot, hogy ne jöjjön senki szemből.

Mivel e sorokat olvassátok nem kell hozzá nagy fantázia, hogy tudjátok - végül felértünk. Sebességünk kisebb volt mint a mellettünk bottal felfelé tartó öregemberé, de felértünk.

Eira do Serrado-ról sokat nem tudok nektek mondani, tavaly óta nem sokat változott.

A kilátás csodálatos erről a helyről a többszáz méterrel lentebb levő völgyre. A kilátó 1060-on van, az Apácák völgyének centruma pedig 650-en, ami még jóval a völgy alja felett van.

Odafenn a kilátóban az irdatlan nagy szél majdnem elfújta a fogsorom.

  ***ez itt a corega reklám helye***

Olivér fel-alá szaladgált a kilátó korlátja mellett, annyira élvezte a megfoghatatlanul csodálatos kilátást. Én feladtam, mert az irtó nagy szélben mazsola méretűre száradtak a szemeim.

 

 

 

 

 

Változik a hegy, vagy valaki rosszul hegeszt.

 

 Nun's Valley panorama (link a Flickr weblapjára)

 

 

 

 

A szálloda előtti bóvlisoron megvettük az otthoniaknak a sok vackot, amivel majd a kötelező ajándékozási ceremóniát letudjuk.

Folyékony Madeirában ne is reménykedjenek! Érkezésünkkor a reptéren láttunk ugyanis egy balsorsú hölgyet, akinek felborult a bőröndje és azon nyomban vérbe borult az összes cucca. Így jár az, aki nem hozott ide síruhát, nincs mibe csavarnia a palackokat. A szállodai medencéhez hozott bikini az bizony e téren is kevés védelmet ad.

 

Délidő lévén leereszkedtünk a völgy derekánál levő központba és megkerestük a két vendéglő közül jobbnak trippeltet. (Tripadvisor)

 

A vendéglő előtt nagyon helyeske leányzó volt a becsali ember. Nagyon gyengén nyomatta a dolgot, legszívesebben elvittem volna Funchalba a tegnapi öreghez egy tanfolyamra. A leányzó csak mosolygott, semmi tapera, semmi nyomulás. Pedig azt bírta volna vén kecske agyam.

Mondjuk a nyomulásra sok oka nem volt, lévén a völgyben csak két etetőhely van és a másiknak rosszabbak a kondíciói a tripen. Szerintem tudta, ha benézünk oda, akkor is itt fogjuk végezni.

 

A felszolgálónk negyvenes csupaenergia hölgy volt. Folyamatosan mosolygott és úgy szaladgált föl-le a földszint és az emeleti terasz között mintha nem lenne ott se lépcső se szintkülönbség.

 

Ebédre Olivérrel fokhagymás-baconos-ananászos csirkét kértünk zöldsalátával. Gabi nekidurálta magát egy grillezett marhának. Kértünk hozzá fél tonna sültkrumplit, mert biztos ami biztos valahogy be kell vinnünk a mai telített zsírsav mennyiséget.

 

A zöldsaláta a szokásos maderians darabolt nyers zöldség. Semmi öntet, se olaj se ecet, se semmi. Pont olyan ahogy otthon a nyúl elé hajítom, azzal a különbséggel hogy annak fel sem darabolom. Így azt javaslom, hogy erre pénzt ne dobjatok ki, amig nem tisztázzátok, hogy mi is az a zöldsaláta.

A kaja nagyon jó itt is. Gabi marhája csaknem két centi vastag volt és emellett teljesen rágható.

   ***ez itt a BLEND-A-DENT reklám helye, akik szintén nem támogatták az utazásunkat***

Kávéval, préselt narancslékkel a három adag kaja 40 euro volt, ami azért nem a világvége itt Madeirán.

A tetőteraszos üldögélésnél már éreztem, hogy kellene rám egy húszezer faktoros napvédőkrém, de ennek nélkülözését csak ma reggel tudtam igazán értékelni, amikoris egy rákvörös arc nézett vissza a tükörből.

 

 

 

Kaja után ismét felautóztunk a kilátó felé a Pico Arieio-ra vezető út elágazásához.

Erről az útról tavaly már írtam. Rendkívül keskeny, nagyon kanyargós és helyenként nagyon meredek. A végeit este és rossz időben lezárják. Van egy hosszú hablaty is kiírva egy táblán, gondolom a saját felelősségvállalást illetően.

Ezt az utat senkinek sem ajánlom a Pico-tól lefelé jövet, mert szerintem nincs elég gyakorlatunk hozzá.

Két autó akkor tud elmenni egymás mellett, ha az egyik megáll és lehúzódik az útról. Ha nem teszi, akkor rájátszik arra hogy a két centivel megasabb beton útpadka kihasítja az abroncs oldalát. A felfelé haladó autó olyan emelkedőkkel megplusszolt ívekbe hajt be, ahol a belátható távolság kevesebb, mint tíz-tizenöt méter, és bizony nyomni kell neki, ha nem akarsz egy ilyen ívben a kézifékkel bohóckodva újraindulni. Lefelé, ha fos motor van az autóban, akkor a motorfék kevés. Ha nyomod a féket, akkor nem a hosszú élet titkát keresed, mert tuti nem egy karbontárcsás audit béreltél, hanem egy húszeurós pözsóval próbálod ezt a kihívást teljesíteni.

Az Apácák és a Pico közötti területre ültetett és tavaly már megemlített rengeteg facsemete láthatóan nem nőtt sokat.

Aki nem olvasta annak ismétlem, hogy a terület újra van fásítva. Valami hallatlan nagy emberi energia ráfordítással eszelősen sok facsemetét telepítettek ide. A meredek hegyoldal, ahová csak négykézláb lehet felmászni, telis-tele facsemetékkel, amit zöld háló véd a nemtudom mitől. Ezek a csemeték valószínűleg a szélsőségeket jól türik, de nem a hirtelen szárbaszökkenésről híresek.

A Pico-ra felérve szikrázó napsütésbe kerültünk, jóval a felhők fölé.

Olivérrel eltúráztam a másik csúcson levő kilátó felé, de félúton feladtam. Ösztökéltem, hogy menjen tovább, mert ha eltéved, akkor úgyis mindegy, ugyanis ez egy elágazások nélküli út. Innen elágazni egyenlő az ezer méteres zuhanással, puffanásokkal tarkítva.

Megkezdtem a visszamászást a csúcsra és a Scholl gélezett űrtechnikás talpbetétemre gondoltam, amit pénzvisszafizetési garancia híján a múlt héten a kukába dobtam. (ára: 5.400 kőkemény magyar forint)

  ***ez itt a scholl reklám helye lenne, de ezt inkább nem is kommentelem***

Odafenn a parkolóban magyar hölgy és vélhetően a mamája ment el mellettünk. Legalábbis beszédjük magyar volt. Mi nem fedtük fel magunkat :)

 

 

 

 

 

Pico do Arieiro (1810 m) panorama 1 (link a Flickr weblapjára)

Pico do Arieiro (1810 m) panorama 2 (link a Flickr weblapjára)

 

 

A napot értékesnek itéltük, enyhén megfáradva visszagurultunk a szállásra.

Lefelé menet jó negyedórán keresztül mentünk vélhetően a felhőben. Elöttünk kis fehér autó gurult harmincas tempóban, mutatva nekunk az utat. A Poiso-nál lentebb levő útszakaszon is olyan harminc méter lehetett a látótávolság a tejfehér akármiben.

Ennyi volt a csütörtöki történet.

Pá magyarok!

 

 

 

2015.05.06

Cabo Giaro - Funchal Teleferico

 

Reggel napsütéses idő köszöntött. Elhatároztuk, hogy ma alaposabban szemügyre vesszük a Cabo Girao kilátót és az onnan látható pazar kilátást. Tavaly rosszkor mentünk, mert akkor őrült sok ember volt ott egyszerre, és korlát melletti hely híján néztük egymás tarkóját. A nap is nagyon alacsonyról sütött akkor, tehát azt ajánlom annak aki ide készül az 11 előtt ne nagyon jöjjön ide.

 

Jelentős különbség volt az idei évben az is, hogy nem voltak kéregetők.

 

Erősen gondolkodóba estem, hogy beruházok egy kalapra, mert arcom, mind szinben, mind formában kezd egy páviánseggre hasonlítani. Az UV szűrést egy széles kalapkarimával kívántam megoldani. De tervemet keresztülhúzta a kalap árcédulája. Az 47 eurós ár láttán saját magam lebeszélése nem volt egy nagy ügy.

 

A kilátó egy 580 méter magas függőleges sziklafal tetején van, ami európa legmagasabb függőleges fala. A szerkezet alja nagy üveglapokból áll, amin a turisták totyognak, mint a pingvinek, mert nagyon szokatlan a mélység felett állni egy átlátszó lapon. A rossz érzés csökketéséért vagy más okból a lapok sűrű pöttyözéssel vannak ellátva, tehát ez az üveg nem olyan üveg, mint ahogy azt az ember elképzeli.

 

Körben a kőpárkányokon fürge gyíkok sütkéreznek. Gondoltam lefotózok egyet, de "egy bolond százat csinál" lett a vége, mert a turisták nagy része elkezdett utánozni, és mindenki ott pucsított gyíkvadászban.

 

Néhány száz méteres távolságban egymotoros sétarepülő húzott el többször, ami azért volt izgalmas, mert egy ember drónozott a kilátó körül.
Odalentről sok hajóról nézték a sziklafalat.

 

 

 

Meglátogattuk Madeira egyetlen fizetős wc-jét, ami itt található a bóvliárus komplexum szélén.Itt 50 eurocentért szabadulhatsz meg a kisebb nagyobb gondjaidtól. Ez néhány embert elriaszt, ami miatt úgy döntenek, hogy a természet lágy ölén könnyítenek magukon. A lehető legképtelenebb helyekre másznak fel csak azért hogy a vizelésen megspórolt filléreket másképp tudják visszajuttatni a gazdaságba. Képesek felmászni a húsz méter magas támfal tetején levő rekettyésbe és ott előadni a lelkes botanikust, miközben egyik kezükkel a zipzárt próbálják a nadrágukon felrángatni.
Köszönjük! Mi itt lenn mind a kétszázötvenen hülyék vagyunk, akik végignézhették a produkciót.

 

A kilátótól néhányszáz méterre található az egyik legjobb kilátóhely, ami Funchalra néz.
Estr. Joao Gonçalves Zarco 32.665469, -17.002168

 

Estr. Joao Gonçalves Zarco panorama 001 (Flickr)

Estr. Joao Gonçalves Zarco panorama 002 (Flickr)

 

Ennél a többszáz méteres kilátónál egy vékony öregember szedegette térdelve a kőkerítés tövéből a gyomot. Fájdalmasan lassan haladt a munkájával, de legalább volt neki. A teljes foglalkoztatottság jegyében csipegetheti két napon keresztül kifelé azokat a növényeket, amit magyar mentalitással durván egy perc alatt végeznénk ki gyomirtóval. Mi büszkék vagyunk a hatékonyságunkra, ők büszkék arra, hogy plusz egy embernek munkát adtak.
Tavaly Londonban is rengeteg embert láttam, aki a mi gondolkodásmódunkkal el nem fogadható, felesleges munkákat végeztek a teljes foglalkoztatottság jegyében. Majd egyszer mi is felnövünk ehhez.

 

Készül a terasz a kertnek

 

 

 

 

 

Legurultunk Funchalba a Teleferico melleti parkolóházba. A Folszit felcsikorgattuk az elsőre és magárahagytuk pár órára.

 

A teleferico nem olcsó mulatság. Három ember egy sima retur utazásért otthagy 14 ezret forintban számolva.
De kihagyhatatlan.

A bő húsz perces libegés közben irdatlan mennyiségű képet csináltam, amivel valószínüleg az agyára mentem a két német kényszer utitársunknak, lévén a DSLR gép nem szintetikus klikkeket ad ki magából, mint a játék fotómasinák és a telefonok. Lefényképeztem a helyi lakosság életét. Hihetetlenül szép helyeken vannak a házaik. Persze ne feledjük el, hogy mi csak azt látjuk ebben, hogy milyen szép lehet minden reggel erre a csodálatos panorámára ébredni. Azt nem veszük észre, hogy azok az emberek, akiknek nincs kocsijuk és már nem tinik, azok mekkora erőbefektetéssel másznak fel nap mint nap az otthonukba, akár több tízkilós szatyraikkal. Látni kell a pénzhiányt is, ami megmutatkozik a házaik falán a málló vakolaton, aminek oka lehet a nagyon magas páratartalom.

 

Gyönyörű ez a hely, ha nézed a távolból. Amint egyre közelebb mész egyre valóságosabbá válik a dolog, a varázslat szép lassan hámlik lefelé. Amikor ott állsz egy ilyen mellékutcában két méterre az ott lakó embertől, akkor megérted a valóságot. Te irigyled a lakhelyét még így romosban is, ő pedig irigyli a szabadságodat, mert elmehetsz bármikor, ha akarsz.

 

Változatlanul sokan dolgoztak most is a házaik körül.
A két csöves tanya, amit tavaly láttam lakatlanná vált, elkezdte benőni a gaz. Lakatlan házakból, omladozó tetőkből egyre több van. Ami érdekes, hogy a városközpontban is így van. Tavaly még lakott házak váltak lakatlanná.

 

 

A hegytetőn a Teleferico felső állomásán ismét hagytam kidobni a fotómat. Odalenn a beszállásnál lefényképeznek, ha akarod, ha nem. Odafenn meg szép kiadványba belenyomtatva próbálják eladni neked. Az üzletkötésre a gyerekesek tuti befutók, mert a pulya kiköveteli a szülőktől, felnőttek viszont kevesen veszik meg.

Sikeresebbek lennének ha átgondoltabb lenne a marketing, ha végeznének egy felmérést a terméket illetően. Ahelyett hogy kidobják, adják oda ingyen annak aki válaszol egy pár egyszerű kérdésre. Szerintem nem gondoltak bele abba, hoogy aki ide felérkezett, az még megy botanikázni, sétálni, enni, stb. A hátukon hátizsák van és nem tudnak hova tenni egy A4-es méretű összahajtást nem tűrő dolgot. Ki a fene akar itt a szeles hegytetőn egy ekkora vitorlával kite-szörfözni?

Na mindegy.

Az étterem változatlanul jó az állomáson.

12 euróból rendesen meg lehet kajálni. A felszolgálólány tudja hol van hángeri, és tudja mondani a köszönömöt Pákósan. (kossszonom)

 

Aki jön fel ne hagyja lenn a meleg cuccát, mert idefenn sokkal hűvösebb szelek tudnak fújni!

 

E sorok botanikailag beoltott olvasóinak elmondom, hogy most amikor irom e betüket, a fejemre öntöttem a hamutartó tartalmát. Vezekelni akarok, mert idén sem mentem be a csodálatos kertbe. Vidéken lakok, van rohadt nagy kertünk is. Engem ez nem izgat fel ez, így bocsánat, de kihagytam.

 

Lötyögtünk még egy sort idefenn, aztán lelibegtünk a tengerszintre. A kikötőben megnéztük a Victoria királynő hajót és a sétáló embereket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ismét beültünk a parkolóház mögötti Gigi Sumos gyümölcslé bárba, ahol nagyon finom italokat lehet hörpölni, igaz aranyáron.

 

A nap itt kifogyott alólunk, haza kivánkoztunk a szállásra.

Mivel még több mint három és fél óra volt napnyugtáig, Olivár elment megkeresni a Levada dos Tornos alsó végét. Reménykedett benne hogy egy többszáz méteres vizesést fog látni ahogy az beleömlik a víz az óceánba. Ehelyett egy minivízesésről hozott képet, ahogy a levada eltünik egy ismeretlen lyukban. Valamiért az az érzésem, hogy ez a nyomozás itt még nem ért véget.

Ma rábeszélem, hogy fusson fel a másik végére ami a Monte hegyen van. Nem sok az a tíz kilométer. Odafele.

 

Pá magyarok, megyek hámlani.

 

 

 

 

2016.05.07
Elvesztett nap

 

Reggel enyhén borús időre ébredtünk. Ez később átment szeles esős kifejezetten nyűgös időjárásba. Délig reménykedtünk még abban, hogy a sziget északi részén nem romlik le a félig napos idő ilyenre mint itt van, de nem így történt.

 

Végül itt ragadtunk a szálláson.

 

A morc idő attól azért nem rettentett el, hogy átguruljak a camachai nass-marketbe. Az utakon annak ellenére, hogy tiz méter alatt van a látótávolság, az autósok többsége nem használ világítást. Az autók szemből nem felsejlenek, hanem egyszer csak ott vannak mellettem.

 

Beszereztem négy kiló fagyit, Gabiba meg vettem sósmandulát. Olivér megvette a gumicukor kiállítás felső sorát. Vettem vizet és Azori szigetekről tejet, hogy súlya is legyen a dolognak.

 

Szeretek itt vásárolni, mert egyedül vagyok turistaként. Láthatom, ahogy a helyiek élik életüket. Látom, ahogy a férfiember telefonon próbálja tisztázni az otthoniakkal, hogy melyik tésztát vegye meg a kirakott kétszázból. Mókás, hogy itt is úgy megy, mint máshol, mégis más.

 

A tegnapi Gigi Sumos-os gyümölcsleves sztoriból kimaradt, hogy amikor bementem rendelni, akkor az egyik asztalnál egy jó ötvenes portugál férfi ült. Láthatóan melóból tartott valahová - gondolom haza. Munkaruhájából itélve kőműves vagy festő lehetett. Valami zöldséges turmixot ivott, méghozzá az 5 eurós változatot. Nagyon érdekes volt látni őt. Mi a kőműves munkát végzőkhöz a sört és a páleszt társítjuk, nem a gyümölcs turmixot.

 

A délutáni unalmamban elhatároztam, hogy ismét hajat mosok, mert a tegnapi nem volt valami nagy siker, ugyanis a lisszaboni szállodából elhozott mini üvegcsékben levő sampon után nem jött meg a komfortérzésem,  az a "most minden olyan jó" feeling. Gondoltam megvizsgálom a kis mini üvegcsék feliratait, hátha ott van a hiba az orrom előtt. A két fajta Clean feliratú üvegcse abban különbözött egymástól, hogy az egyik fehér, a másik átlátszó folyadékkal volt töltve. A két négyzet centis címke szélén másfél hidrogén atom magasságú felirat utalt a becses tartalomra. Próbáltam elolvasni szemüveggel, majd kettővel, de nem jött össze. Bevetettem a technikát és készítettem a Nikonnal egy makrót róla, így a 20 megapixel megtette a hatását. A képet kinagyítva megtudtam, hogy eddig a hasamra kentem a tusfürdőnek vélt sampont, és tegnap sikeresen mostam hajat a samponnak tartott tusfürdővel. Ettől lett a hajam olyan, mint egy jamaikai rasztáé és vélhetően a 3 az 1-ben hatásnak köszönhetően csúszott minden ki a kezemből a piszoár mellett.

 

Késő délután egyik pillanatról a másikra ragyogóan kisütött a napocska. Reméljük holnap nem lesz ilyen durván rossz idő.

Sziasztok!

 

 

 

 

2016.05.08

A fennsík és északnyugat

 

Reggel szép időre ébredtem.

Gondoltam a család ébredéséig kisérletezek panorámakép készítéssel. Az androidos alkalmazásnál nagy elvárásaim nem voltak, de sajna az eredmény képes volt alulmúlni azt is amire számítottam. A Nikonnal készített képekkel pedig a Windows alkalmazás nem tud megbírkózni  az elhozott laptopomon. De a Windowsosban legalább van remény, hogy a képeket összerakom az otthoni desktop gépemmel, ami azért nem minden Tescóban kapható.

 

A Nikonon az első kattogásnál észrevettem, hogy valami nem frankó, a kép homályos. A törölgetés nem hozott sikert homályelhárításban, ugyanis a kit obim beázott és belül párásodott be. Ez objektívek esetében gombásodáshoz vezet, ami aránylag elég rövid út a kuka irányába. Tehát ne feledjétek, ami nedves az előbb utóbb gombás lesz....

 

Induláskor a Hortensiából történő kihajtáskor rendőrök terelték a forgalmat, ami elég fura volt, lévén a szállásunk a világ vége után van ötven méterrel. A főúthoz érve az elágazás Camacha felé tartó ágát szintén elállta egy rendőrautó. Sokat nem firtattuk a dolgot, úgyis a Via Rapida volt az irány. Letotyorogtunk  a hegyről olyan nyuggeresen negyvennel, majd a Rapidánál padlógázzal belőttük magunkat a tizenöt méter hosszú gyorsítósávon a nyugatra tartó bádogvonulásba.

 

Akárhányszor hajt erre a szerencse fia (lánya) megszokhatatlan a gyönyörű látvány, ami a gyorsforgalmi utolsó alagútjából történő kihajtásakor a szeme elé tárul, amikor az út befordul az irdatlan magas hegyek közé. Ezen az úton battyogtunk az Encumeada elágazás felé. Időnként lehúzódtam, hogy azok akik már unják ezt az egészet, azok hadd söpörjenek a dolgukra. Az út mellett óriási folyómedret építettek a madeiraiak, hogy az esővíznek legyen hol lezúdulnia, ha úgy hozza a szükség.

 

 

 

 

Az Encumeada út mellett van több félreállási lehetőség, ahonnan csodás a kilátás a VE4-es út völgyének déli részére. Egyik ilyen megállónál eleredt az eső, ezzel elmosta a nézelődésünket. Gondoltuk, hogy fenn a kilátóban sem lesz rózsásabb a helyzet, hacsak ki nem jutunk a felhők fölé. Bár ha kijutunk az sem sokkal jobb, mert felhő felülről nézés most nem volt olyan izgató.

 

Road to Encumeada 1

Road to Encumeada 2

 

Szóval odafenn állunk a felhőben és éppen ellátunk a túloldali visszapillantóig, amikor látom hogy jönnek az autók az eddig lezárt ER110-es út felől. Gondoltam itt az alkalom hogy ezen az úton is karcoljak egy csíkot a google maps-ba, mert látni sokat nem fogok. Ez az út a fennsíkra vezet le, de eddig a rengeteg kőomlás miatt le volt zárva. A fennsík közepén levő elágazásig tulajdonképpen sokat nem láttunk. A nagy szélkerekeket is csak akkor tudtuk lencsevégre kapni, ha egész közel voltunk hozzájuk. Ma a lapátok elég hangosan hasították a nedves levegőt, tavaly áprilisban a száraz levegőben alig volt hallható a hangjuk.

 

Ribeira da Janela irányába vettük az irányt, az eső egyre jobban esett. Az út mellett bocika és mamája nézett minket szomorú szemekkel.

 

Ribeira da Janela nagyon szép hely. Aki Porto Moniz felé tart mindenféleképpen jöjjön le a főútról az alsó parkolóba, ami a tengerszint felett van néhány méterrel. Itt működik Madeira egyik utolsó vizi erőműve nem kis zajjal. 

 

A parti óriás szikla üregei tele vannak rakva kicsi kavicsokkal. Az itt járók rakosgatnak ide ilyen "emlékkavicsokat" néha olyan magasságba, hogy fogalmam sincs miként tudtak oda felmászni.

A tenger ma óriási hullámokat produkált - melyet megigézve bámultunk.

Olivérben kezdett letisztulni a dolog, hogy itt sem fog strandolni.

 

Sajnos hiába a tagolt "Orbános" beszéd, az emberek képtelenek felfogni, hogy ez nem a Karib tenger, de még csak a földközi sem. Madeirán, ha strandolni akar valaki, akkor vagy a szállodai medence van, vagy a vízi park valahol Santa Cruznál. Esetleg Porto Santo a szomszéd sziget, ha át tud oda menni és a jó időjárást is kifogja.

Tehát még egyszer: Madeirán nem létezik a klasszikus tengeri strandolás gumimatraccal meg napernyős pohárkával. Vannak szánalmas kísérletek ideszállított brazil homokkal, meg kikötőket megszégyenítő hullámtörőkkel, de nincs koktélozás közben nyugágyból bámult tizenéves strandoló kisgyerek.

 

 

 

 

 

Hullámzásnézés után Porto Monizban megnéztük a kötelező látnivalókat, majd a tömegiszonyunktól hajtva viharos sebességgel távoztunk. Erre a településre úgy jönnek a turisták mint a méhek a cukorra. Busz számra hordják ide a népet, akik az aránylag kis helyen totyognak körbe-körbe. Porto Moniz már tavaly el lett könyvelve nekem túlértékeltként, emiatt előítéletekkel érkeztem ide, és azzal is távoztam.

 

Porto Moniz panorama (Flickr weblapján)

 

Porto Moniz felett van Santa Maria Madalena, ahová a Google navigáció hozott be, amit egy német turista által közzétett poi-val céloztam be. Azt írta mellé "good view", azt nem, hogy egy egysávos út hoz le ide, amit ésszerűbb gyalog igénybe venni.

 

Én pedig megtévedve attól, hogy ez az út az Achadas da Cruz-nél levő Telefericohoz vezet, hát bizony behajtottam. A rémületes lejtőn Gabi szája széle remegni kezdett, de az is lehet, hogy vétkeit sorolta fel egy gigabiten a teremtőnek. Végtelen hosszúnak tűnő idő után lejutottunk egy két autó széles placcra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik Porto Monizra és a tengerre.

 

Ezt a kilátó helyet ajánlom mindenkinek. 32.86443, -17.17935

 

Porto Moniz felett, csoki utca alján panorama (Flickr weblapján)

 

 

Aki velem egy időben tanult vezetni, amikor még hővel fékezték a kocsikat (előreszólsz a lónak, hogy Hőőő), vagy fűnyíró motorral szerelt kisautót bérelt, az szerintem hagyja fenn az autót és jöjjön le gyalog. Én visszafelé végig imádkoztam, hogy senki ne jöjjön most lefelé, mert akkor nagy vitának nézünk elébe. Odalenn két kocsi csak akkor tud elforogni egymás mellett, ha ráhajtanak egy kocsifordulónak kinéző helyre, amiről viszont nem tudni, hogy nem egy pince teteje e. Ha benézi valaki, akkor esélyes, hogy beszakad autóstól egy maderians kedvenc borraktárába.

 

 

 

Miután megszívtuk magunkat a látvánnyal, nekiindultunk megkeresni a Teleferico-t Achadas da Cruzban. 32.85272, -17.20981

 

Nem valami nagy elánnal tettük ezt, mert kissé telítődtünk már a csodás kilátásokkal. Még fel is vetettük a menjünk-ne menjünk kérdést, de végül a menet mellett döntöttünk, hiszen később már csak sirathattuk volna az elvesztett lehetőséget. De milyen jól tettük!

 

A Teleferico felső állomása olyan mérhetetlenül leputtyadt volt, hogy első blikkre a legcsinosabb épületbe mentem be jegyvásárlás céljából (nem csak én, hanem más turisták is). De az ajtón levő férfi-nő jelölés tisztába tette a dolgokat, hogy ez biza a budi.

A Teleferico jegyárus és a komolynak látszó ősi gépezet kezelője két öreg hapsi volt.

Leszurkoltuk a fejenkénti 3 eurót, amiből szerintem továbbított szolgáltatásként 2,9-et a biztosítónak perkálnak utasbiztosítás gyanánt.

 

A kapszula, amellyel lehet le-fel utazni, egy roppant öreg szerkezet volt. Bíztam benne, hogy a sós levegő nem korrodeálta el a padlóját és nem szakadunk át rajta, mint Levente barátunk, aki alatt eltört a húsz éves Skodája álló helyzetben. Itt az ilyen reccsenést vagy fél kilométer szabadesés követné.

 

Az öreg felmérte a becsült súlyunkat és a hat személyes fülkében megmutatta mindenkinek, hogy hol kell ülnie, ha élve le akar érni a tengerpartra. Jelezte, hogy "not ugribugri", és ha fel akarunk jönni nyomjuk meg a kapszula zöld evakuáló gombját. Ezt kétszer is megmutatta, valószínűleg azért mert otthon a birkája is okosabb képet tud vágni, mint mi hárman összesítve. A fülke sötétített plexije megakadályozott mindenféle fotózást, viszont az esetlegesen leejtett mobil telefon vígan ki tudott volna csúszni az ajtó alatti résen.

 

Odalenn Madeira legcsodásabb tengerpartja és sziklafalai fogadtak.

Ajánlom mindenkinek ezt a kihagyhatatlan helyet.

Idelenn vannak weekend házak, régi kőkerítések és egy hosszú-hosszú térköves sétány. Le lehet menni teljesen a tengerhez is, de ottlétünkkor nagyon nagyok voltak a hullámok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez a hely tényleg óriási élmény volt.

Sajna nagy izgalmunkban a kapszuláról nem készült felvétel.

Visszaérkezésünkkor az obrigádózásunkat jókedvű kacajjal fogadták a fentiek.

 

A teleferico keserves nyekergését túlharsogta a gyomorkorgásunk.

 

A trip-ről kinézett Ponta do Pargo-i O Farolim étterem lett a célunk. A hely tiszta és egyszerű. Az általunk megkajált grillezett húsostál az elmegy kategóriába tartozott. Semmi extra.

 

A kávét kihagytuk, mert azt Faja da Ovelha sziklafalán levő presszókocsmában akartuk elfogyasztani.

Ez a presszó kiváltságos helyen van hallatlanul szép kilátással. 32.770871, -17.234594

Az itteniek valószínűleg rohadtul unják a szép kilátásosdit, lehet hogy nekik álmaik netovábbja az ablaktól egy méterre levő tűzfal.

A presszó egyetlen jó tulajdonsága ez a kilátás. Vegyetek egy alibi kávét, az nem olyan szar,  mint a kiszolgálás. Ennyire unott embereket még ezen a szigeten nem volt szerencsém máshol látni csak itt. Az eset nem egyedi, mert tavaly ugyanez volt a szitu. 

 

Faja da Ovelha 1

Faja da Ovelha 2

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bámulgatás után végig hajtottunk a déli parton egészen a szállásig.

 

A 100 km-es kör kifárasztott. Kiadós zuhany után belearcoztam a párnámba, és reggel négyig horkolással szórakoztattam Gabit, aztán kijöttem a nappaliba a parancsnoki fotelembe ezt a naplót irni. Fél öttől már a Gabi nyomatta a láncfűrész dalt, nem kis elánnal.

 

 

Folyt.köv...