Újraszerkesztve itt: http://janoo16.blogspot.hu


Második rész

 

 

A blogmotor összehányta a szedett-vedett blogomat.
Ez itt a közepe.
Az eleje itt van: Előszó és első rész

 

 

 

 

 

2016.05.09

Krisztus, Mácsikó meg még sok más

Ma 11-re a nap kisütött, de olyan szél volt hozzá hogy Gabi hajából kifújta a dauert.

 

Autóban befűtöttünk és elindultunk Krisztus szobor nézőbe.

Most hamarabb megtaláltuk, nem kóvályogtunk annyit. A környék tovább romlott tavaly óta.

A térkő burkolat darabokban volt most is, a kilátó fakorlátjai szétesőben.

 

Gondoltuk, hogy a nagy szél miatt nem járt a drótköteles kabin sem, legalábbis mi erre gondolunk, de lehet, hogy az is az enyészeté lett. A tavaly látott nagy elánnal épített beton palota építése leállt, csak a beton falai vannak meg, munkának és munkásoknak nyoma sincs a közelében.

 

Fél órát küzdöttünk a viharos szélben, de végül feladtuk. Krisztus változatlanul mutatta, hogy nem tudja hova lett a zsé erről a helyről.

Itt valamit nagyon elcsesznek a helyi önkorinál. 

 

A tengerparti úton elgurultunk a tavalyi repülő-leshelyre, de két gép után el is mentünk, mert észak felől jöttek be a gépek egyenesen. A felszálló gépek, meg nem olyan érdekesek innen

Csoki utca, a repülő leshely

Csoki utca, a repülő leshely 2

Innen lefelé a Google navi előadta a csodát, szemmel láthatóan feladta a harcot a hely beazonosításában, az orrom előtti körforgalmat teljes körben bekékítette, ha elfogadom az útvonal ajánlását, akkor szerintem még most is ott mennék körbe körbe. Ebben a naviban az az idegesítő, hogy nem csak elágazásoknál mondja be a fordulj balra, fordulj jobbrát, hanem a kacskaringós utak sok ívében is. A segíteni akarásával sokszor több galibát okoz, mintha helyette a saját magunkra hallgatnánk és mennénk amerre látunk.

Felmentünk a repülőtér kerítéséhez és megnéztünk pár felszálló gépet. Igazán impozáns látvány látni hogy milyen meredeken mennek felfelé.

A teljes ötlettelenség jegyében úgy határoztam, hogy felmegyünk Santo da Serrá-ra és megnézzük kívülről, hogy hol laktunk volna, ha ideérkezésünkre kiadták volna a Hortensiát.

A kinézett kecó a Vila Joaninha fenn van a golfos paradicsomban. Hiába áll a háromszobás ház egy egész holdas telken a golfpályák közvetlen közelében - nem nagyon veszi ki senki, mert olyan lepukkant, hogy a listaáras 800 eurót szerintem simán lenyomtam volna 500-ra. A lepukkantsága minket nem riaszt el, mert alánk pukkantani igazi csoda lenne. Nálunk a legfontosabb tényező az, hogy megfelelő tér legyen szabadon köröttünk, ugyanis nagy testhez nagy aura dukál. Az, hogy a bútor nem a legújabb az másodlagos tényező.

A ház ott jártunkkor is kiadatlan volt.

A golfosok mennyországába csak egy két helyen lehet belátni. Ezek a területek gondozottak, a tuják is olyan sűrün vannak ültetve, hogy azon nem lehet befelé kukkolni. Egyetlen belátási lehetőség többnyire a kapu, amin keresztül csak a parkoló látszik, azt meg ők is szeretik mutogatni.

Mivel nem tudtam újabb ötletet kitalálni, így lemacsikóztunk.

Machico nem a kedvenc városom.

Meredek utcák itt is vannak. Ezek annyiban különböznek a standard madeirai girbe-gurba csoki utcáktól, hogy a machikós macsokis egyenes. Látod hogy hol fogsz freskó lenni, ha tönkremegy a fék. Itt nincs lacafaca, hogy a sok kanyar majd lenullázza a sebességed, itt már az utca felénél meg van a hangsebesség...

Machicoban a folyó két partján duplasávos út van, úgy mint Funchalban. Itt viszont nincs villanyrendőr, így aki turista az tud menni az út szélén tízzel és nézheti a hegyoldalba épített csodákat. Pöcsörgés közben utolértünk egy öregurat, aki szerintünk nem helyi volt, mert a kocsija meglehetősen új volt. A feltűnő az volt, hogy a kocsi bal tükre teljesen be volt hajtva és úgy közlekedett.

 

Machicoban nem találtunk etetőt. A helyi híresség a Lilly's zárva volt, mert hétfő van.

Ez a hely annyira menő, hogy megengedheti magának a hétfői zárva tartást.

 

Ötlettelenségem oly mértékben elhatalmasodott, hogy azt javasoltam, menjünk el Faial-ba a Grutas do Faial nevű sziklába vájt étterembe. Én már negyedszer kajálok itt, igy szerintem járna nekem egy törzsgárda bolo caco. A személyzet itt is új, de így legalább nem rónak meg, hogy múltkor csúnyán leettem az abroszt.

Én valami peppers-es dolgot rendeltem, és imádkoztam nehogy paprikás krumplit kapjak. A fiatal felszolgáló lányka ajánlotta hozzá a vega salátát is, így azt is kértünk egyet. Végül bő félóra várakozás után kaptam egy barna szósszal leöntött marhaszeletet sült krumplival. A vega salátát a lányka el is felejtette kihozni. Felmerült bennem a gyanú, hogy ennek a barna kulimásszal leöntött dolognak sem sok köze lehet a paprikás akármihez, hozott valamit amit talált útközben. Gabi grillezett madárhúst kért. Igaza van, mert azt el se lehet cseszni. Egyébként az jobban nézett ki mint az én kajám.

 

Olivér rendkívűl nagy fantáziával ismét spagetti "bolonyézét" kért. A vajaskenyér és a gumicukor közé szorult gasztronómiai műveltsége ezt engedte meg neki.

 

Na ennél a kajánál is derültek ki dolgok. Először is az ugye, hogy itt a tésztát nem tördelik bele a vízbe, mint otthon. Így nem lesz előrágott kinézete. A tányérra kirakva is szép látvány, tök olyan mint egy nagy-nagy gombolyag. Ennek tetejére tették a szerintem szép mennyiségű darálthúst.

A gond már ott kezdődött, hogy szerintem a pepper nem csak az én husimra nem jutott, hanem a bolonyéze se kapott belőle egy hangyapöcsnyit sem. A színéből és állagából kifolyólag egy erős hasmenésre hasonlított ez a kompozíció, ami Olivért egyátalán nem lelkesítette. Az otthoni előkevert, elődarabolt és azért színnel jobban megáldott bolonyaitól még abban is különbözött ez a remekmű, hogy a közepébe egy bokor nagyságú petrezselymet dugtak, gondolom letakarandó az egész iszonyatot.

De az éhség nagy úr - manuskám leküzdötte az egész tányérral. Van egy tízeurósom rá, hogy a következő etetőben nem kér a fiú bolonyait....

Összességében nem rossz hely ez az étterem, szerintem ma csak kifogtunk egy rossz napot. Két mikrobusznyi turista volt ott velünk együtt, voltak még azon kívül is vendégek és ez szerintem kinullázta a két felszolgáló lehetőségeit, pláne hogy kettőjük közül az egyik egy gyereklányka volt.

 

Hamika után felgurultunk a titkos Fortim do Faial kilátóba. Ezt a helyet aránylag kevesen ismerik. Előttünk ment ez egyik éttermes csoport mikrobusza, mögöttem a másik. Gondoltam ők is oda jönnek, de nem így lett, amit nagy szerencsének tartottam.

A kilátó egy régi körbástya jó magasan a település felett. A közepén kőből épült őrházacska. A bástya szélén körben ágyúk vannak. A harminc centis mellvéd alatt szédítő a mélység.

Az ágyúkon űlve a helyi nyugdíjas klub beszélgetett, ránk se hederítve. Így van róluk néhány képem ahogy belerondítanak a panorámás terveimbe.

 Ha itt vagytok ezt a helyet látogassátok meg. 32.791732, -16.855641

 

 

 

 

Fentről láttam, hogy nagy csoport gyalogos túrázó közeledik a bástya felé. Egykettőre felértek és megszállták a helyet a nyüzsgésükkel. Nem tudtam eldönteni, hogy irigylem-e őket, hogy ennyire sok erő van bennük, ahhoz hogy a szigetet keresztül kasul bejárják gyalog. Valószínűleg irigylem őket, ha már megfordult a fejemben. Mondjuk ezek után a gondolatok után sem sírva ültem be a Folsziba, mert ahhoz, hogy visszagyalogoljak az étteremig, bizony szöges bottal kellene bökdösni engem.

 

Ja Folsziról jut eszembe. Hátragurulás gátló van a gépállatban. Ez baromi jó dolog.

Ha lelépek a fékről akkor kb fél másodpercig áll még a gép és ezután is csak szép lassan kezd el hátrafelé gurulni, ha arra van a lefele. Hasznos dolog ilyen helyen.

Van kipörgés gátlója is, de az itt a vizes kockakövön csak annyit ér, hogy sárga lámpájával jelezgessen a műszerfalon, miszerint úgy megyünk tízzel, hogy állunk.

 

Hazaútra a hegyeken keresztülvezető öreg utat választottam, rapidás alagútbelső nézéshez, most nem volt kedvem. Ez az út nagyon kanyargós, nagyon meredek, nagyon szép. A völgyeiben mindmegannyi játék terepasztal, aprócska házak, keskeny utacskák. Megfogja az ember fantáziáját a szépség. Ezt elmesélni nem lehet, fénykép nem mutatja meg a valóságos látványt.

 

Riberio Frionál megálltunk és Gabit a kocsiban hagyva Olivérrel nekilódultunk Balcoes levada sétának. Valaki a magyar fórumon azt írta, hogy ez rövid túra. Amikor a rövidet már ötödször hagytuk el, úgy döntöttem visszafordulok. A hely tényleg észbontóan szép, de saroksajgásom megállást parancsolt. Visszafelé magányos ifjú hölggyel találkoztunk, akivel mosolyogva összehellóztunk. Később Olivérrel megegyeztünk, hogy kifejezetten jó bőr volt. Sőt még annál is jobb.

Itt Riberio Frio-nál sokan túráznak. Eszelős mennyiségű kocsi parkol az út szélén, a padkákon, a fák között, már ahol ott merik hagyni őket.

 

Poisonál rossz irányba vettem az egyenest, mert nem navival jöttem. Így egy lényegesen hosszabb, de szebb úton jutottunk haza.

 

A Hortensiánál a kaputól nem látni, hogy parkolnak-e odalenn a privát parkolóban. Mivel most mi béreltük az egész kócerájt, így fel sem merült bennünk, hogy Ricardo kis Smartján kívül lenne odalenn valami. Félúton tartva lefelé - ahonnan nekem nincs már visszaút - vettem észre a parkolóhelyemet teljesen elfoglaló böszme Nissan tökömtudjamit. Mivel sok lehetőségem nem volt melléparkoltam úgy húsz centire. Lehetőségként még az volt, hogy valamilyen furmányos kormánytekerenccel betolatok Ricardo Smartra méretezett garázsába, és ott kivárom, amíg a Nissan elmegy vagy megeszi a rozsda. Mivel abban a garázsban kizárt hogy kinyissam az ajtót a kisálláshoz úgy döntöttem leszarom a dolgot, ott hagyom a Folszit ahol van, a helyiek meg oldják meg a problémát, nekem halaszthatatlan nassolni valóm van.

 

Mivel már majd két órája nem ettünk semmit, nekiláttunk az eper, a fagyi és a gumicukor tartalékok felszámolásának.

 

Meghatároztuk véglegesen a Porto Santo kirándulás időpontját is, ha esik ha fúj pénteken odarepülünk.

Porto Santo a szomszéd sziget. Oda lehet menni komppal (komoly nagy hajó) vagy kisrepülővel. Mivel Olivérnek az elsődleges cél a strandolás, nekem meg a kis kétmotoros géppel történő utazás, a miként megyünk hamar eldöntésre került. A mikor megyünk viszont időjárás függő. Átolvastuk az összes meteorológiai lapot, mind mást-mást ígér. Így ikszeltünk vaktában egy olyan napot, ami többek szerint napsütéses lesz kevesebbek szerint enyhén felhős, néhány lap szerint pedig enyhén esős.

Sajna, ha rossz az idő, akkor azt a nyolc órát, amit a szigeten töltünk nehéz lesz elverni. Nem néztem még, hogy mik vannak ott, de érzésem szerint max egy vulkáni hamu múzeum lehet ott, sok minden más nem.

 

Mára zárom soraim, pá középfölde.

 

2016.05.10

Ponta do Sol, Ribike és a Faja dos Padres

 

A tegnapi Krisztusos szétesős meséből kimaradt egy info. Krisztus köpenyének egyik ujjából kiszakadt egy tisztes darab. Az újságok öt kilósnak írták. Ezért a szobrot elkerítették néhány műanyag zsinórral.

 

Másik info az ami kimaradt, hogy a Nissanos muki tegnap délután azon a kis fiszfasz helyen, ami maradt a parkolóban, úgy körültáncolta a batárjával a Folszit, hogy öröm volt nézni. Pedig mindketten esküdtünk volna rá, hogy tolatva kell majd felkinlódnia magát a felhajtón. Tudnak ezek a madeiransok.

 

Ma reggel elmentem repjegyet venni a kis kétmotoros gépre, amivel pénteken átmegyünk Porto Santora. A reptéren beálltam a Sixt parkolójába, nehogymá fizessek a parkolásért, ha van parkoló kártyám.

 

Felmentem tök lazában az emeletre és kerestem a kávézót, ami mellett állítólag ott van az AeroVip pultja. A laza álca mögött egy nagy gyomor nagy görcse lapult.

 

A pult mögött szőke harmincas hölgy és egy kortalan fickó ült. Előre begyakorolt bemutatkozásomat és nyelvi hiányosságaimat taglaló mondókámat előadtam a hölgynek. Őszinte riadalom ült ki az arcára, ami rám is átragadt. Majdnem elkezdtünk kánonban sikoltozni. Hogy oldjam a kialakult feszkót, odatoltam elé a tabletet, amin megnyitottam a tegnap interneten leadott foglalásomat. Meglátta a foglalási számot és ettől láthatóan megnyugodott és elkezdett jegyet gyártani. Elém tolt egy kis papír darabkát, amin a jegy ára szerepelt. A papir láttán ismét elkapott a gyomorremegés. Nem az összeg volt a lényeg, hanem a papír. Ez nem egy post-it volt, hanem egy A4-es papir nyolcada. Pedáns tépett szélekkel AS (Ahogy Sikerül) szabvánnyal. Gondoltam, ha ennek az AeroVip-nek papírra nincs zsugája, akkor a gépeiket vajon hogy tartják karban? Kikalapálják a sasszegeket is ötvenedszer is a csere helyett? Na mindegy lesz ami lesz.

 

Vipes hölgy megtolta papirkáját, hogy visszatérjenek a gondolataim a révedezésből. Kérdezte, hogy credit card vagy jcrghweigh. Mivel az elsőt nem akartam, a második meg lehet hogy csak tüsszentés volt, mutattam a készpénz egyezményes jelét, tudjátok azt ami olyan, mint amikor a fikusz makszimuszt görgetitek az ujjaitok között, hogy végre megtudjatok szabadulni tőle. Csajszi vette a lapot és már teljes volt az összhang közöttünk. Érdeklődésemet, hogy hol lesz a checkin és mikor, valamint lesz e szeku már profin elmagyarázta. Én fél profin nem értettem a felét, de mindegy lesz majd valahogy.

 

Egy tíz személyes gépen csak feltűnik, ha hiányoznak hárman.

 

Visszagurultam a Hortensiához. Útközben a gyönyörű napsütésből a szakadó esőbe hajtottam bele, majd újra a naposba.

 

Tizenegykor Gabi még úgy nézett ki mint aki kurvára másnapos. Mondtam is neki, hogy stimmel, másnap van, méghozzá annyira hogy mások már ebédelni készülnek. Igy van ez, ha az ember szervezete átáll az éjszakai meló miatt a fordított életre. A hosszú kapcsolatunk alapja az, hogy jó esetben is csak 9 órán át kell elviselnünk egymást, mert én biza este nyolckor már az igazak álmát alszom. 

 

Délben úgy döntöttünk, hogy a Ronaldó akadémia melletti utcán megyünk le a város felé. Ez a Jardim Botanico mellett  megy lefelé. Sok sok turista ment befelé a szikrázó napsütésben. Úgy kb egy kilométert mehettünk a városközpont felé, ahol már úgy szakadt az eső, hogy az ablaktörlőt folyamatosra kellett állítani.

 

Ilyen kilátásokkal ráfordultunk a rapidára és beirányoztuk a déli part VE4 esen túli részét. Az egész Funchal öböl és Camara Lobos szakadó esőben volt. A 3-as kapunál kezdett kékülni az ég.

 

Ribiéria Bravánál kibújtunk az utolsó alagútból és szikrázó napsütésbe érkeztünk. A sziget mikroakármilye olyan, hogy a különböző időjárást talál az ember néhány száz méterre egymástól. Ez még érdekes is lehetne, de a néhányszáz méter mellé oda lehet írni a néhány percet is, ami később bizonyítást is nyert.

 

Ribikén nem álltunk meg, külön programként majd jövünk még ide kajolni.

 

Első megállónak a gyönyörű Ponta do Sol-t látogattuk meg. A szűk kanyon nagyon magas sziklákkal van körbevéve. A falakra szállodák vannak tapasztva, a középső részen varázslatos ici-pici település. Állítólag innen csodálatos a naplemente. Persze ahhoz az egyik teraszon kellene kortyolgatni a borocskát, gyertyalánggal, baráttal/barátnővel.

 

A tengerparton szörnyedelmes hullámtörő, természetesen rommá tört járdákkal. Van még rendkívül ronda és szánalmas strandkezdemény amit a kutya sem használ. És a non plus ultra egy sportpálya szerte szét szakadt magas zöld drótkerítéssel.

A szépség és a szörnyűség.

Ponta do Solban, azért több a szépség, ha az ember ki tudja zárni azokat a dolgokat, amik zavaróan nem illenek oda.

 

Innen nyugatnak indultunk a tengerparti úton, mert nem volt lezárva. Ez tavaly kimaradt. Csodás kézzel készült alagutakon lehet itt átmenni és van kocsimosó vízesés is. A mostani esőknek köszönhetően durva mennyiségű víz jött lefelé. Gabit át akartam zavarni alatta gyalog, mert amikor kiszállt fényképezni, nem ment el a kocsitól annyira, hogy sunyiban nagy gázzal ott tudjam hagyni a vizesés innenső oldalán. A parti öreg alagútban levő oldalsó elágazáson belátni a vele párhuzamosan futó új alagútba.

 

 

 

Az öreg útról visszafordultunk az új alagútba és visszamentünk Ribikére (Ribeiria Brava), ahol a Pingo Doce közért volt a cél, mivel elfogyott a szénsavas ásványvizem. A tengerparti körforgalomban vidám fickó integetett nekünk, hogy menjünk be hozzá az étterembe. Ő volt a becsábító ember. Olyan jópofa volt az invitálása, hogy jó kedvünk lett tőle. Az egyetlen ami az éttermétől eltántorított az az, hogy körforgalomban nem parkolnak még a portugálok sem. Magyar ember meg nem gyalogol két kilométert vissza az első szabad parkolótól, mert ahhoz egy vidám fickó invitálása vajmi kevés.

 

A közért ide néhány száz méterre volt.

Pont állt ki egy kocsi, így a bejárat elé tudtam parkolni, amikoris elkezdett szakadni az eső. Na ez aztán abszolút törölte a parkoló nélküli éttermet, vidám fickó ide vagy oda.

 

Ez a közért kicsi és nagyon sokan jönnek ide vásárolni. Érdekessége hogy a pénztárok annyira kinn vannak az üzletből, hogy az elpakolást már kinn végzed az utcán. Ha zárnak és lehúzzák a redőnyt, akkor az pár centire van a pénztáros pultoktól.

 

A halas pultnál a hentes fiú éppen egy egy méternél hosszabb, bő húsz centi átmérőjű halat mért le egy hölgynek. Gondoltam kivárom, hogy miként fogja azt a bálnát zsírpapírba csavarni és hogyan fogja majd betenni a bevásárlókocsiba. Ha farokkal kifelé sikerül, akkor egy palack nem maradt volna fenn a polcokon a pulttól a pénztárig. Mire előkaptam a telót, hogy megörökítem a dolgot, addigra a hentes fiú áttette a hátsó pultra a tetemet és elkezdte a feldarabolását. A fotó lehetetlenné vált, a kocsiba helyezés meg már nem volt olyan érdekesnek látszó. A hentes fiú és pultja tocsogott a hal vérében. Nekem félparasztnak is megdöbbentő volt a Pingo Doce patológia osztálya.

 

A negyedórás bevásárlásunk eredményét totál napsütésben pakoltuk a csomagtartóba, az aszfalt őrült sebességgel száradt fel.

 

Elindultunk a nap fénypontja az ebéd irányába.

Bocs, helyesbítek. Elindultunk a nap fénypontja Faja dos Padres irányába.

 

Ez a hely lenn van a tengerparton. Itt vannak kiadó lakások, van étterem és van mezőgazdasági termelés. Ami nincs az az út. Út nincs ide. Fentről eddig egy szakadt lift hozta le a vendégeket - ne kérdezd hány méterről - most egy vadi új Teleferico van itt.

Az új gép nagyon gyors, nagyon szép, nagyon 10 euró. De megéri.

 

Faja dos Padres panorama

 

 

A lenti étterem is új vezetést kapott.

A tavalyi óriás adagok, normálra sorvadtak. A gyümölcslé nem frissen préselt, hanem palackból öntik. Sürünek sürű,de nem olyan, mint eddig volt. Az árak nem elvadultak.

Itt is folytak fejlesztések, le-fel húzható (még) teljesen áttetsző műanyag falak védenek az erős széltől vagy esőtől.

Lásd az idei és tavalyi tányérkámat:

 

 

2016-os adag

 

2015-ös adag

 

 

A telefericoból kiszálláskor egy nagyon szépen karbantartott kertbe jut az ember, ahol a banántól a hagymáig sok mindent termelnek. Egy egyszerű kis tábla jelzi, hogy kérem ne szedjenek gyümölcsöt.

 

A kertben vannak a kiadó apartmanok. Mi szeretjük a távolságot az emberektől, de ez azért még nekünk is egy kicsit extrém.

 

Az étterem szabadtéri részében ültünk le, itt készültünk ebédelni. A szél meglehetősen fújt, de a még belefér kategória volt. Viharos sebességgel szabadultunk meg a zokninktól, hogy ezen a kifejezetten erre a célra megálmodott helyen lefényképezzük a bütykeinket a háttérben hullámzó óceánnal és fehér felhőkkel.

 

Ezzel a kifejezetten frusztráció keltő kompozícióvel mindenkit meglepünk majd, aki kevésbé sárga mint amilyennek mi szeretnénk látni. :) Az ötlet nem a miénk, hanem Gabi kedves kolléganőjéé, akitől koppintottuk és akinek a mai napon emilezzük is a képeinket. Óránként. Kétszer.

 

 

 

Ott ülünk Gabival anyaszült mezitlábban a parton és vihogunk mint akinek elment a sütije, amikor jön a felszolgáló és mond valami fenyegetőt. Nem hittük volna, hogy a lábszex tiltott dolog, nem is értettük hiszen a szél se felé fújt.

 

Aztán nyomatékosította mutogatással, hogy ott nyugaton a feketeség a közelgő vihar és jobb ha behúzódunk fedél alá.

Gyorsan felruházkodtunk és behúzodtunk az átlátszó műanyag mögé. Pár perc múlva szakadt az eső és olyan szél kezdett fújni, hogy kétségessé vált a teleferico működése. Gabi aggódott is hogy miként fogunk visszajutni a kocsihoz. Mondtam neki, hogy akkor majd felmegy a létrán hatszáz métert és visszakérhet öt eurót.

 

Disznó módra bezabáltunk. A kaja jó volt és az ár is tökéletes. A mennyiségi kifogás amit fentebb irtam mindössze annyit jelent, hogy kevesebb volt min tavaly. Egyébként is a tavalyi miatt nézek így ki ahogy most.

Kaja közben kijött a séf, érdeklődött hogy minden rendben van-e. Ez is olyan érdekes volt. Nálunk ez annyira nem általános. Mikor végeztünk és már más vendég sem étkezett, megterítettek maguknak és a személyzet a séffel együtt leült ebédelni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elbúcsúztunk és elindultunk vissza a telefericohoz. Sehol nem láttam kamerát, amiből a fenti kezelő lát minket, de tuti hogy ott van valahol az orrom előtt. Muszály látnia mi van ott, mert ha birka turista benn áll a sárga vonalakon belül, vagy neadj az ütköző bakon üldögél és legázolja a fülke, akkor őt megszopatják rendesen.

 

A fülke a szélben lengedezve elég gyorsan emelkedett. Olivér úgy markolta a majré vasat, hogy azt hittem elhozza magával.

 

Azért azt biztos nem fogjátok elhinni nekem, hogy hazafelé megint megálltunk egy közértnél hogy vegyünk fagyit, mert anélkül kurva szar ám itt Madeirán :)

 

(Jut eszembe, lehet hogy sokan azt sem tudjátok mi az hogy közért. ABC, CBA, sarki vegyes, market, stb)

 

Hazaérve Olivér elment levadázni, mert neki még vannak energiái. Megnézte a Levada dos Tornos Hortensiától nyugatra eső részét. De egy idő után visszafordulásra késztette egy olyan hosszú alagút, amit lámpa nélkül nem vállalt be. Windowsos Nokiája pedig vaku nélküli.

 

Mára ennyi

 

 

 

 

 

 

2016.05.11

Északi kalandozás

 

Ismét napos reggelre ébredtünk, így panaszra nem lehet okunk.

 

Hajnalban ezzel a vacak blogmotorral kínlódtam, mert a képek beszúrása miatt nagyon belassult a szerkesztés. Olyan nyögvenyelős lett a működése, aztán az egyik felküldésnél szétcseszte azt a kezdetleges formátumot is, ami talán eddig valamennyire elfogadható volt. A laptopon görcsölés egy töketlen szoftverrel kezdte kiszívni belőlem az életerőt, legszívesebben hagytam volna a francba az egészet, de a család egy része követeli a folytatást. Képeket ne is várjatok, azt majd otthon a desktopról küldöm fel. Itt fenn az erdőben lenne rendes netem, csak tízszer gyorsabb mint az otthoni inviteles hulladéknet. Ezek a maderiansok elviszik a koaxot olyan helyekre, amilyenekre otthon szóba se jöhetne. A magyar informatikai nagyhatalomság, az a nagy pofa, a széles arc. A Tomikának, nem áfa csökkentést kellett volna kibrusztolnia, hanem fejlesztést. 2016-ban az adsl olyan mintha petróleumlámpával világítanék. Na mindegy erről ennyit.

 

 

Beirányoztuk az északi oldalt, pontosabban Sao Vicente-t. Útközben sok kilátóhelyet látogattunk meg. Többnyire olyanokat kerestünk meg, ahová nem nagyon mennek fel turisták. Szeretjük látni a hozzánk hasonló emberek életét.

 

Helyenként megdöbbentő a szegénység, amit nem jó látni. Mindenhol tesz-vesz valaki, az emberek dolgoznak a házaik körül. Lépten-nyomon kis kertecskéik vannak, van ami nem nagyobb 6-8 négyzetméternél. Ahová oda tud sütni a nap ott kiszedik a köveket, hosszú nádszálakat szúrnak bele és babot futtatnak rá. Komolyabb területeken vadhálót feszítenek az ültetvény fölé és arra teszik a sűrűbb hálót, gondolom madarak elleni védelemként.

 

Sao Vicente előtt találtam egy gazdaboltot. Megálltam és megvettem a lakatomat.

 

Holnap majd keresek egy gravírozót és felíratom rá a nevem és az email címemet, túloldalára pedig a Gabiét. Aztán beszélek az öreg Ricardóval, hogy adjon egy helyet, ahová oda kattinthatom.

 

Egyszer visszajövök majd levenni.

 

Sao Vicentében megkerestük a cukrászda kávézót, ahol tavaly jártunk kétszer is. Itt nem látszott semmi visszaesés, a hely szinte semmit sem változott egy év alatt. A személyzet itt sem volt azonos, de a tavalyi fénykép láttán a felszolgáló fiú izgalomba jött. Lehet, hogy a képen a barátnője volt látható vagy a testvére. Mondta hogy a képen látható hölgy hálidéj.

 

A sütik itt nagyon-nagyon guszták, a kompozíciók tele vannak fantáziával és fantasztikus ízekkel. A hely érdekessége még az, hogy hasonlít a 80-es évek amerikai benzinkútjaihoz. Az se kizárt, hogy valaha az volt, mert csak itt lehet az útra merőlegesen parkolni, valamint egy elég nagy üres placc van mellette.

Mindenkinek ajánlom, aki szereti az édességet és a jó kávét és nem veti meg az egyszerűséget. 32.808039, -17.050092

 

Lementem Olivérrel a vízhez, mert itt van egy tisztes homokos rész is, ahol lehet bohóckodni a hullámokkal, lehet saccolgatni, hogy a következő vajon meddig fog felfutni a homokon. Röhejes volt látni, amikor elszámolta magát és lábujjhegyen szökdécselve próbált a nagyobb hullámok elől elmenni. Olyan volt mint egy rokkant rák aminek csak két lába van.

 

A víz nagyon sok szemetet hoz ki a partra. Tudom hogy ennek összeszedése végtelen és kilátástalan, de azért nem ártana, ha megoldanák legalább akkor, amikor már ilyen nagy mennyiség van.

 

 

 

 

 

Innen a két kék hídon keresztül elindultunk keletnek. Ez a két híd valamiért híres, sajna nem tudom miért. Lehet hogy valami művész csinálta, mert sok fotón rajta van.

 

A célom Ponta Delgada  és Boaventura közötti öreg parti út volt, ami szerintem nagyon szép. 32.82576, -16.98268

 

Mivel lemondtam a naviról a mai napra, bónuszként kaptam egy eltévedést. De nagy csalódás itt még nem ért, mert az egyik táblán feltűnt a mai napra kijelölt  etetőhely neve: Restaurante São Cristóvão.

 

Az ajánlást a trip-ről böngésztem, de fő indok amiért ezt a vendéglőt választottam az a kilátás volt, ugyanis annak alacsony a kalóriatartalma. Muszáj tennem valamit az alakommal, mert lassan a két jobb kerékkel a járdára kell felállnom, hogy az ajtónyitás után a vezetőülésből automatice ki tudjak gurulni egy elegáns bukfenccel.

 

Naszóval, rárajtoltunk egy asztalra, ami a legjobb kilátást és a legmagasabb UV sugárzást ígérte. Gondoltam bennem már sok kárt a nap nem tehet, mert ennél pirosabb, mint amilyen most vagyok úgysem lehetek. A bőrrák meg esélytelen nálam, mivel be fogja előzni a tüdő vagy a prosztata.

 

A vendéglőbe folyamatosan jöttek a vendégek, és benn is gőzerővel terítettek, amiből az volt sejthető, hogy rövidesen két busznyi vendég fog érkezni. Ha ez megtörténik, akkor beszopjuk mint tegnap Faial-ban. Kedves felszolgáló fiú jött aki felvette a rendelésünket és pillanatok alatt papír terítökkel takarta le az asztalunkat. Ügyes kis csipeszekkel akadályozta meg, hogy ezeket a tenger felől fújó szél elrepítse. Mivel csipeszből elég szarul állt, ezért mint egy profi sakkjátékos, mindenféle dolgot helyezett el az asztal különböző pontjaira, olivaolajat, sótartót, csontos tányérokat és sakk-matt.

 

Szóval ott ültünk a napon egy csomó elmozdíthatatlan tárgy között és vártuk a grillezett csirkét meg grillezett bordát a töménytelen csipsszel  és vega-saladdal. És vártuk, és vártuk, és vártuk. Szerintem a szakács várta hogy a pipi vágásérett legyen, vagy kialudt a tüze, vagy a tököm tudja. Éppen ott tartottam, hogy a két marakudzsa léért otthagyok egy ötöst és elhúzunk, amikor kaptunk három majdnem üres tányért. Sejtettem hogy nem a narancsgerezd, a petrezselyem levél és az „S” betűt formázó kulimász a kaja, ezért megújult bennünk a remény.

 

Meg is jött Gabi és Olivér grill pipéje. legalább fél kiló sült krumplival. Jó sokat kaptak, legalábbis darabra. Én is megkaptam a grill bordát és a vega salátát. Külön szerencse, hogy reggel bevettem az e heti vérnyomáscsökkentőimet (egyszerre egy levéllel, mert eddig kiment a fejemből) ugyanis a borda szó szerint borda volt. Kaptam négy óriási csontot. A hús valószínűleg a szomszéd asztalán a nyárson játszott estepada-t, mert az én bordáimon nem volt nyoma. Éhségemben próbáltam késsel faragni, majd később foggal marcangolni, de vajmi kevés husihoz jutottam. Hogy a szörnyűségek sora ne csak ennyi legyen, valami iszonyú lábszag csapott meg. Sunyin figyeltem a szomszéd vendégeket, hogy vajon melyik rúgta le a cipőt, de egyikről se tudtam ilyet feltételezni. Kérdem Olivért: érzed? Azt mondja rohadt büdös van.

 

Nem feszítem tovább, a szag a vega salátából jött. Hát biza azt öntötték le valami fűszeres olajjal, amit tavaly óta ki nem állok, mióta elém tolták azt  Prazeresben azt a cataplanás bűztartályt huszonöt euróért. Mivel a sárgarépára és a paradicsomra nem került ebből a szörnyűségből, körülettem a lábszagot. Nyaltam hozzá csontot, és megettem az összes tányérdísz narancsot. Közben néztem ahogy Gabi a csontos tányérra teszi a madár combcsontját, és felsejlett bennem az az este, amikor otthon ettük a szomszéd által vágott malacot, amiről nekem az jutott eszembe, hogy vajon meg van e még a manus pincsere, vagy éppen azt esszük?

 

 

A kaja olcsó volt. 36 euró italostul. Az hogy nyafogok, mert nem csipázom a melós zokni szagot az étkezőasztalnál, meg az, hogy kevesebb fogam van mint a tizenhárom hónapos Leventének és nem tudok megenni egy csupasz csontot, senkit ne tántorítson el ettől a helytől. Szerintem rohadt jó hely.

 

Kérjetek két üveg bort előételnek és nem lesz semmi gond.

 

Fejenként.

 

 

 

 

 

Az étteremtől kitűnően látszott a keresett öreg parti út innenső vége. Éppen bérautó találkozó volt az egyik olyan részén, ahol elfér néhány autó egymás mellett, mert egyébként az út egysávos. Fotóztunk innen is tengert, hegyed, mindent.

 

Volt itt egy keskeny lépcső, ami egy private feliratú kaputól indult lefelé. Legalább ötven méter hosszon látszott, majd egy kis ívvel  eltűnt egy bazinagy fikusz mögött. A private épület nem látszott, de az biztos, hogy a tulajnak feláras a mosógép házhozszállítás, ha éppen azt van kedve vásárolni. Kattintgatás közben egy teherautó zúgott el mellettünk óriási sebességgel, a platóján rögzítetlen lánctalpas bobcat próbált talpon maradni. Gondoltam itt az idő indulni, mert ez csinál nekünk helyet az úton, bár arra is gondoltam, hogy az általa keltett rezonancia elindíthat pár követ fentről.

 

 

 

 

 

Ponta Delgadából a ma már bejárt roppant meredek és kanyargós úton elindultunk Sao Jorge kilátót nézni. A másfél órával ezelőtti kanyargásunktól ez annyiban különbözött, hogy mögöttünk egy teherautó jött, kemény három méterrel lemaradva. Ez a Folszi azért tud hegyet mászni, jobb, mint a tavalyi. Löktem is neki a pakurát rendesen, hogy ne akadályozzam Hozét az útépítő munkást, aki valószínűleg idióta turisták ijesztgetésében éli ki magát. Aztán az is lehet, hogy ilyen lejtőn ez egy elfogadott követési távolság.

 

Az ívekben a táblákra kiirt számok nem sebesség korlátozások, ez ne tévesszen meg senkit! A piros kör jelentése a lassíts. A benne levő 40 a várható legmagasabb átlagéletkort jelöli, ha nem tennéd azt. Megismételném azoknak, akik még mindig abban a hitben vannak, hogy jó gépkocsivezetők, akkor azok jöjjenek ide és szerezzenek róla bizonyságot. A maderiansok jól vezetnek és rendkívül udvariasak.

 

 

Nade térjünk vissza Hozéra, aki éppen engem tolt fel a hegyre, úgy véve böszme gépével az íveket, mintha egy gokartot vezetne. A távolban – tizenöt méterre – egy harmincas tábla volt kitéve. Ahol ilyen van ott tudok 15-tel kanyarodni. Előtte egy fél kocsinak elég parkolóhely valami helyié, most éppen üresen. Irányjelző ki, és besatuztam arra a helyre. Hozé eldübörgött felfelé. Megkönnyebbülve hajtottam vissza az útra, de bárhogy igyekeztem a teherautót többet nem láttam.

 

 

Sao Jorgeban megálltunk egy útszéli kiskocsmánál. A stílust portugálra vettük, az autót otthagytuk a főút szélén, busz elfér mellette a többi le van ejtve. A kocsmában két vendég volt és a kocsmáros, aki méretben és minden másban is Danny de Vitora hasonlított. Elmotyogtam a bonyolult kávé rendelést, ímmáron az ötvenedik formában, hátha megérti, hogy a két kávéból az egyik a long illetve a lájt medvehugyra hasonlítson, a másik meg egy eszpresszó kávé legyen. Ez még menni szokott nekik. De az hogy mindkettőhöz kérek tejet az már sok nekik. A lájtos kávét nem kommentálnám, azt igya az akinek a kávézásból annyi a lényeg, hogy koszos legyen a bögréje. Nade az eszpresszó. Azt tudják a helyiek rendesen csinálni. Van vagy 3 centiliter, és olyan erős, hogy éhgyomorra életveszélyes.

 

A kricsóban még két szabvány szénsavas maraquját nyomattunk le. Ezzel együtt az öt eurósból még akart visszaadni a kocsmáros, amit nem kértem. Lehet hogy volt az két euró is, de egynél több az biztos. Átválogattam a fémpénzeimet is, mert reggel a benzinkútnál fél kiló barna aprót kaptam visszajáróban. Azt otthagytam az öregnek amin jót mulatott. Gondolom kínjában. Ültesse el azt a sok vackot, ha nem kell neki. Én nem tudok mit kezdeni vele, mert még a számokat se látom rajtuk.

 

Kilátóztunk Sao Jorgéban amit írjatok fel a kihagyhatatlan jegyzékbe.

32.822552, -16.902512

 

Érdekes helyen van. Itt lehet megnézni egy helyi legelvetemültebb kertjét, ahol az akrobatikus kapálás nevű sportot űzi a tulaj. Reggel tuti nem nyom be egy felest, mert akkor gazdátlan lenne már a hely.

 

Innen visszamentünk még a település tengerparti részére, ahol egy fantasztikus, de nagyon meredek sétaút indul a tengerparti sziklákhoz. Sajna pontos POI-t nem tudok adni, mert valami anomália megállította a GPS-emet ezen a helyen.

Valahol itt van: 32.83427, -16.90183

 

 

 

 

 

 

Elég messzire lementem Olivérrel ezen a szép útvonalon, amit meg is bántam. Azt hittem nem tudok visszamászni, szerintem még a fülemen is levegőt vettem. Nem csak én voltam ezzel így, jó nagy sonkákkal eleresztett turista lány is magas cében szedte  a levegőt.

 

Amikor kiállt a vádlimból a görcs és tudtam normálisan lélegezni, elindultunk haza.

 

Rapidáztuk, így útba esett a repülőtér oszlopokon álló kifutója alulról nézve. Ez egy újkori katedrális, öröm látni ezt az építményt.

 

A mai napra már csak egy fikázni való maradt, de ezt feltétlenül ki kell tárgyalnom. Olivér 17 éves tini. Lehet heccelni a csajokkal, mert erre most fogékony, hiszen még a fülén is tesztoszteron folyik kifelé. Utazásunk előtt mondtam neki, hogy ki fog esni a szeme a sok keményfenekű madeirans csaj láttán. Erre mi van, kiment a divatból a kerek fenék.

 

Itt valami megváltozhatott az étkezés terén is, mert a fiatal lányok egyre combosabbak. Az eddigi 8/2 arány átfordult az ellenkezőjébe. Vannak egészen ijesztő méretekkel rendelkező tini lányok is.

 

 

 

 

 

2016.05.12

Pico Ruivo és környéke

 

 

Mára Gabi szabit kért.

Éjjel rosszul aludt, pedig mondtam neki, hogy este ne a számlakivonatát olvasgassa, vannak annál barátságosabb olvasnivalók is a neten.

 

 

Reggeli napsütésben Olivérrel nekivágtunk csoki utcázni. Égettünk egy halom dízelt a helyi lakosság mellékutcáiban. Röhögve élveztük az eszelős emelkedőket. Lestük a helyieket, akik élték mindennapi életüket, amit mi disznó módon kukkoltunk. Nem értettük, hogy CR7 hogy lett ezen a helyen ekkora nagy ász. Ha kiment labdázni az udvarra, akkor egy rosszul sikerült rúgás után három órát gyalogolhatott a labdája után.

 

Az eszelős emelkedők később társultak a nagyon keskennyel. Mi meg dübörögtünk egyesben meg félkettesben felfelé a sikátorban, a helyiek nem kis örömére. Egyik komolyabb helyen a motor hang hirtelen megváltozott, amit nem nagyon értettem, se piros lámpácskák, se sebesség változás. Ültem merő szőkében és vigyorogtam, mert lefagyott az analitikai modulom. De lőn megvilágosodás. A motorhang azért változott meg, mert nem egy motorhangot hallottam, hanem hármat! Két helyi jött mögöttem olyan „zsuzsivonatosban”. A tükörben oly közelinek láttam a manus mancsait a kormányon, mintha mindjárt a vállamra tenné azokat. Teljes idegesbe átfordulva menekülő helyet kerestem és egy fingnyi helyre félre húzódtam. Még nem állt a Folszi, amikor a madeirans elsöpört mellettem, seggében a másikkal. Szerintem a leghátsó csinálta az egész balhét, mert a menekülősdi láthatóan folytatódott, de már előttem.

 

Fél órával és öt liter gázolajjal később a Portela kilátóhoz értünk. 32.74685, -16.82628

 

A kilátásról nem lelkendezek. Ez kötelező nézemény ha itt vagy Madeirán. A hozzáfűzendő érdekesség, hogy ottlétemkor két hölgy árusított helyi dolgokat. Az egyik pult virághagymák, komplett elültethető palánták, virágmagok helye volt. Ennek adtam esélyt. A másik pult nagyon bóvliszagú volt. Bolti poncha, cukorkák, valamilyen süteménycsodák, amik tuti nem házi készítésűek voltak, meg valami üveges lekvárszerű dolog kolbász-zsír színnel. Elég sokan voltunk ott, de senki nem vásárolt. Én a virágosnál eljátszottam a gondolattal, hogy viszek valami hervadnivalót, de a repülős szállítás elriasztott a gondolattól.

 

A közelben levő étterem nem látszott nagyon jól menőnek, de lehet, hogy a déli órák még koraiak voltak ennek eldöntéséhez.

 

 

 

 

Sok-sok fotó után elindultunk Porto da Cruz-ba.

 

Ez a település megér jó pár órát, mert nagyon aranyos. Úgy minden rendesen a helyén van benne. Ez egy igazi étterem paradicsom. Itt van minden lépésnél egy-egy etető, mindenki találhat a gusztusának megfelelőt.

 

A belvárosban itt is vannak romos épületek. Az elkeserítőbb a megjelenő graffiti, ami arra vall hogy a helyi középiskolában nem minden diák elégedett a helyi életmenettel.

 

Sajna Olivér nem volt éhes, így hiába invitáltak a pincérek, a kaja elmaradt, nem kis csalódottságot okozva gyomrocskámnak, amit hangos korgással hányt a szememre.

 

 

A maderiansok szeretik díszíteni városaikat. A körforgalmakba építenek szép szökőkutakat, helyeznek el szobrokat.

Itt Porto da Cruzban körforgalom híján az egyik étterem mellett találtam meg a „punci” című műalkotást. Alant láthatjátok.

 

 

Ha valaki kváncsi lenne, hogy milyen a "punci" hátulról

 

 

 

Porto da Cruz sikátor (Flickr)

 

 

Csavarogtam egy sort még a három méter széles utcácskákban. Találtam snack bárt, kőpadokkal a bejárat mellett. Tulajdonképpen nem egy rossz hely ez szállás tekintetében sem, ha valakit nem zavar a sok ember és az, hogy némileg tovább tart eljutni a frekventáltabb helyekre.

 

Én áldom, hogy a Hortensiát megtaláltam. A bookingon nyilatkozó holland vagy belga, aki egyetlen emberként adott 2.9 pontot, az vagy nagyon ballábbal kelt fel, vagy egyszerűen mellényúlt amikor 35 euróért 5 csillagot várt és helyette egyszerű vidéki apartmant kapott.

 

 

 

Santanába hajtottunk, mielőtt rápróbálunk a Pico Ruivora.

 

Faial panoráma 1 (Flickr)

Faial panoráma 2 (Flickr)

 

Etetőhelyet kerestünk, összevissza kuncsorogtuk ezt a nagy területen fekvő települést. Nem tudom miért nem szeretem ezt a helyet, de nekem itt valahogy semmi sem jön be. Van egy iciri-piciri utcája ami eléri a tetszik minősítést, aztán semmi más. A hely szétszórt, rendezetlen.

 

Végül eluntam az étterem keresősdit, meg egyébként sem volt kedvem Olivér etetésével görcsölni, ugyanis az ő gasztronómiai igényei egyszerűek, mint egy vajas kenyér. Ha valami összetettebb a tojásos nokedlinél, akkor nem tud dönteni, ráadásul képes meghalni egy zöldségnek a puszta látványától is. Így beültünk egy csillagok nélküli pizzázóba, ami azért nem is volt rossz választás, így utólag nézve.

 

Olivér örült a pizzának. Aszongya: békönöst kér. Mondom ok, rendezd a pincérrel, te legalább láttál már angoltanárt a suliban, én meg még azt se. Gondoltam majd én meg csak meg „tú”-zom az ő rendelését, oszt jónapot. (tú=two) A pincér kicsit kiakadt az only bacon dolgon. Ugyanis amit Olivér mutogatott, az a lego pizza rész volt, ahol te tudod a feltéteket beválogatni. A kínálgatott többi cuccost, mint salami, tomato Olivér mind leonlibékönözte. (Hodor. Ha valaki nézi a Trónok Harcát)

 

Végül a pincér rájött, ha nem akar egy máj gerit, akkor jobb ha összerakat egy onlibékönt a fickónak.

 

Én közben a kettőjük makogásából levontam, hogy az onlibékön nem nyerő dolog, így én egyszerűen behunyt szemmel böktem. Pincér leolvasta a Jimmy Pizzája nevet, már csak egy kérdése maradt a size, amit lemiddléztem.

 

Negyed óra múlva kaptunk két szép pizzát.

 

Volt hozzá kés, de ugye aki tudja milyen ellenálló a bacon mindenféle vágási kísérletnek, az kikövetkeztetheti, hogy Olivérnek se sikerült az elővágott háromszögeknél kisebb darabokat nyernie. A hadakozása mindössze annyit ért, hogy lett egy irdatlan nagy feltétcsomagja a villán és egy pucér tésztája a tányéron. A késes sikertelenségből nem vonta le azt a logikus következtetést, hogy a fogas is az lesz.

Hangosan röhögök magamban amikor látom, ahogy könnybe lábadt szemmel forgatja a szájában a nagy falatot. Végül feladta. Kiköpni nem merte, tehát egyenes adásban láthattam azt, amikor a zsiráf lenyel egy komplett szalmabálát. Kínos lassúsággal vonul lefelé a bumszli a torkán, miközben többen drukkolunk, hogy ez véget érjen mielőtt elfogy a levegője. Végül aztán megette az egészet.

 

Én cserebogár pajoros pizzát nyertem, hogy a fene a gusztusát annak aki ezt szereti. Jól meg peppereztettem, hogy ne érezzem az izét és legyűrtem öthatodát.

 

A pizzázó nem buli. Fejenként 13 euró volt ez az ebéd jattal együtt. És ez sok.

Alig többért normális kaját kaphatsz egy normális étteremben. Vagy négy csontot, mint én tegnap.

 

 

Jóllakva fellőttük magunkat a Pico Ruivóra.

Az utat nem taglalnám, a szokásos.

 

Odafenn a parkolóban én is nekigyürkőztem a 2.8 kilométernek. Kb egy kilométernél lehidaltam. Ott próbáltam annyi levegőt venni amennyi az eszméletvesztés nélküli léthez szükséges. Szánalmas lihegésemet sajnálkozva figyelték  a mellettem felfelé tartó német nyugdíjasok. Én ledekkoltam és figyeltem, ahogy a ponttá zsugorodott Olivér eltűnik a távolban. Amikor már lett levegőm, akkor egy szinttel még feljebb másztam, ahonnan már tisztán lehetett látni minden irányban. Ha a felhőjárás is engedi, akkor innen csodálatos látvány a Pico Aieron levő radar. Hihetetlen hogy milyen közelinek tűnik. Van oda túraútvonal is innen, annak aki meg tudja tenni és megfelelő a felszerelése.

 

 

 

 

Fél óra várakozás után, már hidegnek éreztem a szelet, a kapucnis felsőm és a mellényem kezdett kevés lenni. Gondoltam, lemegyek, Olivér majd jön rövidesen.

 

Lementem és beültem a jó meleg autóba és vártam, vártam. Végül amikor elfogyott a türelmem, rá kellett hívni a fiúra hogy hordja már le magát, mert beesteledik. Tudjátok itt még a legmagasabb hegyen és a legmélyebb völgyben is van térerő.

 

Jó tíz perc múlva látom, hogy vagy fél kilométerre tőlem jön lefelé futva. Irigylem a jó kondiját, én meg  jól elkúrtam a sajátomat. Ne dohányozzatok emberek, mert beszopjátok. Úgy is mondhatnám, hogy jobban beszopjátok, mint nélküle.

 

 

 

Hazakocsikáztunk a Rapidán. Jót fagyiztunk és döglöttünk alvásig.

 

Pá emberek.

 

 

 

 

2016.05.13

Porto Santo

 

 

 

 

Fantasztikus napunk volt ma.

Kedden vettem repjegyet, a kis 16 személyes Jetstream 32-es gépre, amivel Porto Santora mentünk.

Reggel gépindulás előtt két és negyed órával elindultunk a reptérre, mert a tök tudja, hogy megy ez a kisgépes beszállítás. A reptéren beálltam a Sixt parkolójába, mert volt hozzá chipkártyám. Előtte persze e-mailban megkérdeztem, hogy szabad-e. A többi kölcsönző parkolója tele kocsival, másnál nem bizti, hogy bejött volna ez a kis plusz kedvezmény.

Felmentünk a check-in-hez, de az még nagyon zárva volt. Végül indulás előtt egy és negyed órával nyitott ki. Megkaptuk a jegyeinket, ugyanis on-line becsekkolást feldughatom magamnak printer híján. Okostelefonos alkalmazásuk meg nincs, kis cég ez ahhoz. Az sms-ben, vagy  emailban kiküldött jegyekkel való nyüglődést meg nem most akartam megtanulni.

A csekkolás után ugyanúgy kell szekuzni, mintha nagygépre szállna fel az ember. A szeku meg Madeirán közismerten lassú. Ha az ember beszop 4-5 nagygépet, akkor el tud verni ott egy órát is. Csak három sorban volt ellenőrzés, így lassan haladtunk. Nagyon érdekes volt, hogy jött egy biztonsági dolgozó, akit soron kívül ellenőriztek, ugyanúgy, mint minket, aztán beállt ő is dolgozni.

Gépindulás előtt jó félórával már a kapu előtt ültünk. 13-án pénteken 13-an.

Egy kis mikro busszal jöttek értünk és kemény kétszáz méterre kivittek a géphez. A kisbusz egyébként a légitársaságé.

A gép hátsó részén lehet beszállni, a lehajtott ajtó belső felén levő lépcsőn. Felérve nem lehet kiegyenesedni, mert ahhoz kicsi a belmagasság. Itt nyitva van a gép farok része felé eső „szekrény”, ahová a csomagokat be kell tenni. Ez nem nagy hely, tulajdonképpen csak az a kis farok kúp, a gép segge. Mivel másodikként szálltam be a gépbe a „kicsi a rakás” játéknak megfelelően a táskám alulra került. Imádkoztam a tabletem életéért.

 

Mivel a szélirányból már szerdán kiokoskodtam, hogy melyik a jó oldal a kilátás miatt, a szimpla üléssoron ültünk egymás mögött. Kínlódtam a biztonsági öv miatt, mert valami fura okból etióp kecskepásztorokra volt méretezve. Teljes hosszra kiengedtem és így is majd megfojtottam vele magam. Nem hiszem hogy a másodpilóta – légiutaskisérő  megelégedett volna azzal, ha csak a bal combomat szíjazom be. Végül sikeresen kattant a csat, örültem, hogy nem reggeliztem. Láttam, hogy két sorral előrébb Gabi is nagyon dolgozik az ügyön.

 

Indították a motorokat. Nos ez a gép baromi zajos.

Mondjuk nem csoda, a motor van vagy két méterre az üléstől.

Nekilódultunk a kifutó végének, hogy ott teljesen visszafordulva széliránnyal szembe álljunk. Ez a kifelé haladás és megfordulás olyan nagy sebességgel történt, hogy azt hittem mindjárt felborul a gépezet. A körbefordulás is tiszta vidámpark volt, hátulról mókás volt látni sok félrebillent fejet.

 

Fordulás után rögtön kakaót adott a pilóta és végtelen vágtába kezdtünk a kifutón. A gép jól gyorsult, de nekem úgy tűnt, hogy már rég fel kellett volna emelkednie – gondolom ez eredhetett abból, hogy a két motor irdatlanul hangos volt.

Aztán felemelkedtünk. Nem tudtam megállapítani, hogy ez az emelkedés van e olyan meredek, mint a nagygépeké, csak azt éreztem, hogy billegünk oldalirányba. Nem kicsit. Próbáltam az egyensúlyomat és a térérzékemet visszanyerni, miközben a telefonos videó készítésem inkább volt telefonnal integetés, mint felvétel. Dőltem jobbra-balra, mint az a bizonyos lisztes zsák, közben igyekeztem a telefont is jó irányba tartani és a kint elsuhanó tájat is nézni.

Egyébként ezeken a kisgépeken jó nagy ablakok vannak.

 

Berregtünk kb tíz percet az égen és már látszott is Porto Santo. Elegáns ívvel rákanyarodtunk a szigetet majdnem teljesen átérő kifutóra és szinte zökkenés nélkül tök simán leszálltunk. Na ez a gép is tud ám rendesen fékezni Olyan hipp-hopp lelassul, de csak azért hogy csináljon egy hátraarcot, aztán begyorsít mintha fel akarna szállni, és olyan tempóval rohan a parkoló felé, hogy azt egy szóval jellemezném: beszarás.

A felvezető vagy taxizó vagy follow me vagy a töktudja hogyhívják autó is csak menekül előle.

 

Megállás után a másodpilóta – légiutaskisérő átment harmadállásban rakodóba és a földi személyzet segítségével a cuccainkat helyes kis sorba kirakták a betonra. Rühellem, ha a táskám a földre rakják, de nem morogtam, mert a betonon ki kellett bogoznom az állandóan összegabalyodó lábaimat.

Egy hölgy jött ki értünk gyalog és ő vezetett el a géptől alig húsz méterre levő nyitott ajtóhoz, nehogy eltévedjünk és a kifutón keresgéljünk más kijáratot.

 

Ez a repülés roppant nagy élmény volt. Biztos tudni akarjátok az árát is. Nos kétszerese az 56 eurós kompjegynek.

Szerintem nagyon megérte.

 

 

 

 

 

Kimentünk a reptérről és arra gondoltunk, hogy a kijárat előtt ott áll Porto Santo összes taxija, annyi sárga kocsi volt ott. Mondom is, hogy jajj ezek mindjárt megverekszenek értünk. Gyorsan eszeveszett fotózásba kezdtem, közben fél szemmel őket lestem, a másikkal meg felmértem, hogy mennyi a gyalogolni való. Végül arra jutottam, hogy gyalogoljon, aki akar, nekem messze van innen a tengerpart.

Odabattyogtunk a sor elején álló fiatalemberhez, aki egyidős lehetett a Mercedes Vitójával. A kocsi kopott volt, de tiszta.

Mögé ültünk egy sorba és röffentük az angoltudásunk színejavát: centro, bííícs. (központ és strand akart lenni) 

Az üléstámla zsebéből kilógott a díjszabás. A legfelső tétel a 20 euró volt, így arra számítottam. Beülésünkkor a srác bekapcsolta és a taxiórát, ami 4 euróra ugrott. Ez erősítette a húszas tétel valószínűségét. Elindultunk lefelé a sok-sok íves utcácskán. Biztos, ami biztos ők is építettek egy pár körforgalmat, mert úgy jobban néznek ki a dolgok. Az aszfalt mindenhol tökéletes, kátyúknak nyoma se. Az út talán öt percig tartott harminccal. Odalenn megállt egy presszó előtt és leállította a taxiórát ami 4.80-at mutatott. Nem is nagyon tudtam felfogni a dolgot. Otthon 1.500-ért még csak megnézni se nézhetem meg a taxit, nemhogy utazzak vele. Zavarodottságomban adtam a srácnak egy tízest és nem kértem vissza. Én nem láttam, de Gabi szerint nagyon meglepett volt. Mindegy, legyen neki szerencsés a péntek 13. Ennyiből otthon taxival nem jutok el a Nyugatitól az Oktogonig. Biztos az érdekes díjszabás miatt nincs  Porto Santon Uber.

 

A presszóban gyorsan rendeztük is a sorainkat, kávé és pisi ügyileg. A WC tiszta rozsdamentes acél, ülőke sincs. Ez az amit lehet slaggal takarítani. A víz itt nagy érték lehet, mert a nyomógombos csap tulajdonképpen csak leköpi a kezed. Ha öreg vagy és lassú, akkor a gombnyomás után nem ér olyan gyorsan a kezed a kifolyó alá hogy vizet fogjon. Ilyenkor vagy társaswécézel, vagy használod az állad, az orrod vagy amit akarsz

 

Irány a tengerpart.

A homok aranysárga és puha, süllyed benne a láb. A netmadeirás webcam szerint betájoltuk hogy hol szoktak strandolni, akik itt vannak és gondoltuk hiába több kilométeres ez a homokcsík, nem véletlen, hogy aránylag kis helyre zömül a nép. Még csak mi voltunk kinn ezért a webcamtól nem messze találtunk egy zászlórudat, aminek jó egy négyzetméteres beton lábazata kitűnő pakolóhelyet nyújtott nekünk. A közelben egy épületben fülkék voltak, gondoltuk öltözők. Aztán rájöttünk, hogy ezek zuhanyzó kabinok, és középen van a wc is. Mindkét szolgáltatás ingyenes.

A közelben van egy pizzázó is ahol lehet enni, kávézni, ha az embernek ehhez van kedve.

A család lemálházott, Olivér elindult fürdeni. Én bokáig mentem csak be, ugyanis nem kedvelem a nyíltvizi fürdőzést. A víz nekem nagyon hideg volt, tíz perc múlva ki is totyogtam a csodálatos aranyszínű finom meleg homokba.

 

Tizenöt perc bícselés nekem elég is volt, akármilyen jó is az. Elmentem várost nézni.

Izgatott, hogy van bérelhető renault twizy, és szerettem volna menni egy-két órát a fürge villanyautóval. A dolog nem drága, de a bérbeadó fatökű. Ott áll a kocsija a parkolóban, ketten is bérelték volna rajtam kívül, de azok is letettek róla. A komának szerintem nincsenek európai tapasztalatai az üzletkötést illetően, ugyanis a weblapja egy rakat kaka, irodája meg sehol. Van egy bódéja ugyan, de ember egy szál se. Ki van írva, hogy ha kell valami, akkor hívd telefonon. Ezzel az üzleti modellel kizárja az összes süketnémát é kissjanit a mint potenciális ügyfelet. A gép egyébként 20 euro per óra vagy 60 per 4 óra. A kaució 250 euró.

Mondjuk ezt sem roppantul értem. Majd ott seftelek egy faszival a parkolóban és adok neki kettő ötvenet, és vagy visszajön időre vagy nem? Na mindegy, a dolog kimaradt, mert ez így nekem túl sok sebből vérzett.

 

A centrumban nagy a nyüzsi. Sok sok turista van itt, akik vagy itt is szálltak meg vagy a komppal jöttek. Van városnéző kabrió busz is. A centrum centrumában irdatlan mennyiségű sárga taxi. A helyi lakosság, ami 4700 fő többnyire a turizmusból él, vagy az erre épülő szolgáltatásláncból. A maradék rendőr.

A kimutatás egy kicsit elnagyolt, mert azért van itt is pingo doce, meg a helyi lakosság életét működtető más szolgáltatás is.

 

Az utcákon jó sok az öregember. Amelyik öreg nem az utcán pletykázik a többivel az vagy a kricsóban álldigál, vagy taxis.

Láttam itt fura embereket is, de ismert paranoiám miatt ezekről nem mondok semmit, hiszen ha rossz emberek lennének a szigeten, akkor azt megtalálja a sok rendőr, ha máshogy nem, hát „ecc, pecc kimehetsz”-el. Sok gógyi nem kell itt a nyomozáshoz.

 

Fotózgattam mindenfelé és nagy sebességgel pirosodtam tovább.

Miután már a hajam között is piros a fejbőr, shoppingoltam magamnak egy elég gáz sombrérót. Mivel alapban is hülyén nézek ki, ezzel most ezt négyzetre emeltem. Viszont kellemes az idő alatta. A tengerparti szél arra kényszerít, hogy a madzagját az állam alatt tartsam, egyébként rohanhatok a kilenc euróm után. A madzag persze zavaró. Ha nem látja senki, akkor őrült jó grimaszokat lehet vágni ahhoz, hogy az előrecsúszó madzag visszakerüljön az áll alá. Már akinek van. Nekem ugyanis anyai ágon elveszett. Nekem a szám tulajdonképpen a torkomon van az ádámcsutkám felett, ami nem rossz mert nincs amire a toka nőjön.

 

Fél ötig bícselt a család én meg csavarogtam. Vittem nekik enni-inni a pingóból, meg néha lefagyasztottam a lábam a vízben. Olivér vígan rozmárkodott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Porto Santo belváros

Porto Santo strand

Porto Santo strand 2

 

 

Összeszedtük magunkat és elindultunk, hogy visszamenjünk a reptérre. A gép fél hétkor indul, gondoltuk itt is kell egy kis ráhagyás. A másik izgi meg az volt, hogy lesz e lenn taxi, ugyanis egy nagy gép érkezett, ami azért hozhatott kétszáz potenciális ügyfelet. De volt taxi vagy tizenöt. Köztük állt a mi ismerősünk is, akit próbáltunk rávenni, hogy vigyen fel, de a sor közepéről ezt nem tehette meg. Mondta menjünk a sor elejére. Legszívesebben megvártam volna, amíg sorra kerül, mert előtte egy kb 80 éves ember volt a sofőr, akit már láttam, hogy hogyan gyalogol. Bal láb előrelép, fél óra szünet, majd jobb láb előre lép. Ő egy Michael Flatley, de a számegyenes túlsó végéről. Gondold el ha így jár, akkor milyen sebességgel kezeli a pedálokat? Rettegve mentem a sor elejére, ahol egy bő 30 éves merdzsó állt. A vezető szeme úgy be volt vérezve, mintha most szúrta volna magát. Komának nem volt szeme fehérje, csak szeme vöröse. Lehet, hogy az állandó erős napsütés és a merdzsó hűtőjén levő csillogó mercedes jelvény kombója vágta haza a látását. Mindenesetre rutinból megtalálta a saját autóját, beült és betette az indítókulcsot. Aztán lefagyott.

Mozdulatlanul nézett előre és nem mozdult.

Végtelenül hosszú idő után felberregett a motor. Ennyi idő alatt Elon Musk három rakétát indít…

A reptér felé egy alkalommal elértük a 21 km/h-ás sebességet. Ha a rendőr meg akarja bírságolni ezt a mukit, akkor autóba sem kell üljön, mert gyalog meg tudja valósítani az autós üldözést. Azon is agyaltam, hogy vajon milyen lehet az az orvos, aki ezeknek a manusoknak meghosszabbítja a jogsiját.

Red Eye hét eurót kapott a fuvarért, mert rohadtul féltem.

 

Odafenn megtudtuk, miért voltak lenn taxisok. A Milánóból érkező Boeing utasait három nagy busz készült elvinni a reptérről. Mondjuk három ekkora dög busz mókás ezen a szigeten. Ha a városnéző kabrióbusszal együtt körbemennek a szigeten, akkor mindegyik sofőr láthatja az előtte menő hátulját.

 

Majd fél órát vártunk itt i a check in-re. Az előttünk elutazni kívánó ifjú hölgynek kínos pillanatai lettek, mert két bőrönddel jött, ami bizony ezen a járaton nem elfogadott. Úgyhogy kénytelen volt félrevonulni és a nagyobbik pakkból a kézipogyóba áttenni a fontos dolgait. Rossz ómen így kezdeni egy utazást. A checkin csaj nekem is kiakadt. Nem értette, hogy Funchalban miért foglalták be az ülőhelyeket. Mindtam neki, hogy én csináltam on-line csekkolást, de nem tudom kinyomtatni a jegyeket, mert nincs printerem. Kérdezi on-line checking?

Bazz, nem tudott róla, hogy van ilyen? Végül kinyomta a jegyeim, de a felszállás előtt csak kicserélte, mert nem tudta benyelni, hogy egymás mögött ülünk a dupla üléseken. Azért foglaltam így, hogy a Madeirai érkezést mindegyikünk jól lássa. A gép egyébként nem volt tele.

 

A reggelihez hasonló izgalommal szálltunk be a gépbe. Gabival ketten a páros ülésen magunkra szuszogtuk az öveket.

Én felkészültem arra, hogy a Nikonnal filmezek, ami a méreténél fogva nem egy egyszerű mutatvány azon a kis helyen. A kis gép vehemensen neki lódult, és úgy vette a kanyarokat, hogy a fejünk jobbra balra bicsaklott. A futóra kiérve a pilóta belehúzott a gép nem volt képes egyenesen szaladni, jobbra balra rángatózott és nem nagyon akart felemelkedni. Ott tartottam, hogy a kialakuló inkontinencia miatt megfogadom, hogy szedni fogom a pusztagutta füzike kapszulát, ha túlélem ezt a napot.

Ekkor a motor lelassult. Gondoltam, nabazz itt alszunk, beszart a technika. De nem. Elől a Vettel csemete pilóta csinált egy 180 fokos fordulatot, akkora sebességgel hogy a Nikon objektívet majdnem kitoltam a gép falán. Tehát csak szembefordultunk a széllel, vagy az is lehet hogy ez az állandó felszállási irány mivel erre erősen lejtősnek látszik a kifutó.

 

Nekifutottunk nagy sebességgel, és kicsi gépünk felment az égre vezető láthatatlan lépcsőn, minden zökkenőnél próbára téve azt, hogy minden testnyílásunk rendesen zár-e. A repülés rövid tíz perc, de az nem is nagyon érdekes, mert ugyanaz van mint a nagy gépeken, csak nagyobb a zaj.

 

Maderiához érve csodálatos a berepülés, ha délről történik a leszállás. Csodás látvány a reptér, a sok gyönyörű háztető, meg minden, amitől szép ez a hely. Ráadásul ez a kis gép szerintem közelebb is jön be, mert nem kell neki akkora ív a ráfordulásra, mint a nagygépeknek. A pilóta akkorát döntött, hogy azt hittem orsó lesz belőle. A manus itt adta vissza nekem a taxinál hiányolt sebesség különbözetet.

 

Olyan finoman értünk betont, hogy csak azt lehet érezni, amikor az orrfutó is leér. Ekkor azonnal vehemens fékezésbe kezdenek és még az északi taxiút előtt a futópályán megfordul a kis gép. Mintha újra fel akarna szállni, őrült vágtába kezd visszafelé, a sebessége szerintem meghaladja a százas tempót. Olyan hipp-hopp beáll a kijelölt parkolójába, hogy az csak na. :)

Madeirára akkor értünk időben, amikor még csak az indulási ideje lett volna Porto Santoról.

Kocsit megtaláltuk a parkolóban és ezután a hihetetlenül jól sikerült nap után haza gurultunk a szállásra.

Magunkra kentünk fél tubussal a múltkor pármacizott égés krémből. Szerintem holnap fogunk nyöszörögni emiatt.

 

Mára sziasztok!

 

Majdnem kimaradt:

 

 

 

 

 

 

 

 

2016.05.14

Funchal, lusta nap

 

A tegnapi élmények után, ma egy  nagyon lapos napot tartottunk.

Reggel Camachába mentem vásárolni, mert elfogytak a fagyi tartalékok. Kellett szereznem egy alkoholos filcet is, hogy a lakatomra fel tudjam írni az adatokat. Majd beszélek Ricardoval, hogy hova kattinthatom fel. Gravírozót nem találtam a neten, így maradt ez a gagyi megoldás. Gravirozó biztos van csak nem hirdeti magát, hiszen aki helyi az megtalálja, ilyen hülye meg mint én évente csak egy van.

 

Déltájban értünk le a városba, ahol nagyon nagy nyüzsi volt. Hajó nem volt a kikötőben, így kiegyenlítődött a helyi per turista arány. A parti sétányon öreg autó találkozó volt, ami késve került megrendezésre. Az eredeti több héttel ezelőtti időpontot valamiért elhalasztották. Talán a rossz idő miatt.

A katedrális mellett kulturális találkozó volt, könyv, film. Ez is inkább a helyiek programja, mint a turistáké.

A Teleferico környékén óriási kirakodó vásár volt, a parkolóház mellett pedig használtcikk eladás folyt. Utóbbiban volt kitaposott cipőtől kezdve a régi dvd filmekig minden.

 

Lényeg ami lényeg, a parkolóházban irányítás volt, hogy ki merre menjen. Ekkor tudtam meg, hogy lefelé is van parkoló…

Eddig mindig fenn vadásztam a szabad helyekre, most meg odalenn egy majdnem tök üres termet találtunk.

 

Első programunk a szárított gyümölcs vásárlás volt, mert azt kell vinnünk a családnak. Hiába vadásztam a neten, nem találtam sehol forrást, pedig még a madeirai gyümölcspiacra is elmentem.

Így maradt a balek bolt. A Mercado.

Ők termelői piacnak hívják, de valóságban ott csak pénzt termelnek.

Az emeleten a halszag felett tíz méterrel jól lakhatsz. Itt vannak a egzotikus gyümölcs árusok és itt nem becsalogató emberek, hanem beetetők vannak. Nyomják a fejedbe a mindenféle gyümölcsöket, köztük a szárított darabkákat is. Nem számit, hogy az arcod már úgy néz ki mint egy aranyhörcsögé, ők még megpróbálnak beletenni ezt azt.

Aki ismer az tudja, hogy nem vagyok higiénia buzi, de a felesleges kockázatokat azért kerülöm. A gyümisek műanyag kiskanállal adják a finomkák belsejét. A hibapont ott van, hogy miután leszopikáztad a kanálkát, akkor azzal vájkál neked másik gyümit is. Ezzel nyálacskádat szépen beteszi a másik gyümibe x számú elöttes vendége nyálacskája közé. Ez egy szerencsejáték. Reménykedj, hogy Horatio Herpes nem volt a lányka vendége előtted. A szárított gyümit, helyes lánykák adják saját kezecskéikből, amivel sok mindent lehet a turista etetések között csinálni. Amikor kérsz tíz deka szárított lila kákonyát, akkor ahhoz nem nyúlnak, szuper higiénikusban csipeszkéznek meg zacskó-báboznak neked. Az ingyen habzsidőzsi viszont eltereli a figyelmedet.

 

Tavaly a virágkarneválnál a gyümi árusoknak csak egy kanala volt. Nem is adták oda. Azzal csak vájkálták a finomkákat és a tenyeredbe cseppentették, öntötték. Így a mancsodon levő sajád tenyészetedet nyaltad csak be. Igaz nekem utána úgy ragadt a kezem hogy csak egyszer tudtam ökölbe szorítani, utána úgy kellett folyóvizes áztatással újra tenyérré formálnom.

 

Fenn a csarnokban csak egy lányt láttam ezzel a megdöbbentő kanalas dologgal, a többieket már nem nézegettem, nem vagyok én ÁNTSZ. Figyeljetek majd oda.

 

Naszóval, amikor már tele volt a pofám a szárított gyümölcsös pultnál és már csak bólogatni tudtam, mert egyébként hullott volna kifelé a félig megrágott gyümölcspép, előhúztam egy ötvenest. Amikor tudatosult a lánykában hogy az egészért kérek vegyesen, akkor a függöny mögül előjött a tulaj is és elment az ötvenesemmel – gondolom a többieknek mutogatni, hogy hadd sárguljanak, mert ő megütötte a jackpotot. Lányka begyűjtött másfél kiló gyümit, és gálánsan elengedte a két eurót amivel több lett volna nekem. Nem fakadtam sírva a hálától. Tavaly 40 euróért kétszer ennyit kaptam. De ez a kereslet – kínálat - lustaság háromszög eredménye.

 

Sétáltunk egy sort a városban, megnéztük a könyv és filmes kirakodót is, amiből számunkra a géppisztolyos rendőr volt az egyetlen érdekesség.

 

Be szerettünk volna menni abba a vendéglőbe, ahol tavaly voltunk. Tulajdonképpen mi már az utcán kirakott képeskönyvből kiválasztottuk, hogy mit ennénk, de Olivér miatt lefújtuk, mert ő ragaszkodott a már kipróbált csirke krumpli kombóhoz. Ha egyszer lesz egy felesége, akkor már a nász második napján kitépi az asszony szakácskönyvének összes lapját talán kettő kivételével. Pótlapként meg befűz egy popcornos doboz hátlapot. Ha az asszony agyaskodik, akkor majd lerendezi egy kis kickboksszal.

 

Így beültünk ugyanoda ahová múltkor és ettük ugyanazt, amit múltkor. De mit reklamálok, hiszen ugyanott nyaralok ahol ezelőtt, ami többek szerint az idiótaság első számú jele.

 

Ugyanazt a House steak-et ettem, amit a múltkor. Egy volt a különbség, hogy véletlenül ügyetlenkedtem a késhasználattal és véletlenül szétlöktem a műalkotást, aminek eredményeként a göngyölt marha szétcsúszott. A tányér közepéről vidáman mosolygott rám az óriás cserebogár pajor. Tehát a marhám valami tengeri izét rejtegetett.

 

Az ügyetlen vágásom egy semmi volt ahhoz képest, amit a mellettünk levő asztalnál tudott a pincér összehozni.

 

A jól szituált nyugger pár férfitagja espetadat kapott. Mivel ez egy drága étterem, a sült marhacsimbókok nem egy acél dárdára vannak húzva, hanem komoly íves fém-fa izébizére. A marha sütés közben összemegy és rászorul erre az eszközre.

 

Nos a gyengébb helyeken a vendég saját maga cibálja le a husikát a nyársról, ahogy tudja, késsel, villával, foggal. Ilyen úri helyeken ez a felszolgáló tiszte. Csórikám a husit nem foghatja meg, a villás letologatás meg olyan snassz, így van egy ollószerű csipesze, azzal harcol. Husika kapaszkodott rendesen, pincér a csipesszel még jobban rászorította. Aztán husika megadta magát, nem tudott ellenállni a 700 newtonméternek és egy század másodperc alatt legyűrte azt a harminc centit, ami eddig a tányértól elválasztotta. Pincérfiú azért volt annyira gyakorlott, hogy a fogócsipeszt vissza tudta fogni, így a tányért nem vágta ketté ugyanezzel a mozdulattal. Nagy malőr volt a dolog, fiú még egy husit lecibált, aztán ott hagyta az urat. Szerintem azzal számolt, hogy úgyse fogja tudni megenni azt a kettőt sem, ugyanis negyvennel több fog kell az espetada megkajálásához, mint az onlibékön pizzához.

 

Hogy kerek legyen a dolog végül a másik pincér fiú leszedte a maradék kettőt is az öregnek, aki valószínűleg fogtechnikus lehetett mielőtt nyugger lett.

 

Kaja után beültünk a Gigi Sumoshoz, és aranyáron ittunk aranyat érő finomságokat. Én Porto Moniz fantázia nevű uborkás zelleres sokmindenmásos zöldséglevet ittam, ami rendkívül jó többórás kellemes utóízt hordoz magában. Aki nem érti ezt az emelkedett mondatot, annak leírom magyarul: óriásiakat lehet tőle büfizni órák múlva is.

 

Ezután a nem túl izgalmas nap után hazagurultunk.

Hazafelé dombnak felfelé megelőztem egy négy tengelyest, aminek félrecsúszott a rakományán a takaró.

Földet szállított felfelé! Lehet, hogy hegyet építenek valahol.

 

Lő páá.

 

 

 

 

 

 

 

2016.05.15

Meredek egy vasárnap

 

 

Ma itt nagyon szép idő volt. Reggeli chatelésnek köszönhetően hallottam, hogy otthon meg dideregtek és ritka rossz idő van.

 

A google mapson keresgéltem olyan helyeket, ahol még nem jártam és ezeket összekötve kívántam eljutni ahhoz az étteremhez, ahol ebédelni akartam.

 

Induláskor a sors jelzett, hogy nehéz napom lesz, ugyanis Folszinak kevés volt a reggeli előjáték. A felhajtón félúton elélvezett és jártányi ereje sem maradt. Szépen visszagurultunk félútról, és pettingeltünk odalenn még egy darabig, mire hallottam a dorombolásán, hogy most még a világból is kiszalad velünk.

 

Első kalandként megnéztük a 13-as kapu alatti lakótelepet, ahol tavaly óta jelentős javulás történt és szép rend volt. Tavaly már megírtam, hogy innen milyen meredeken másznak fel a helyiek a buszhoz. Nos, Gabinak elakadt a szava, amikor egy hirtelen kormánymozdulattal kasztráltam a vízszintes és egyenletes sebességen alapuló elképzeléseit, azaz bezuhantunk a lakótelepre. Gabi bevett egy savlekötőt, mert érezte, hogy ez a lakótelepes dolog nem ennyi volt csak.

 

Innen kis mellékutcákon mentünk le a városba. Ezek az utcák a google maps-on full zoomnál is csak öt képpont szélesek, de busz az azért jár rajtuk.

 

Átvágtunk keresztben az egész városon és a szállodasoron akartunk elmenni nyugatnak. Sajna az autó-motor találkozó miatt a város le volt zárva több helyen, így a Rapidán kötöttünk ki amin Ribeiria Braváig mentünk.

Innen lehetett eljutni egy német turista által favorizált kilátóponthoz, ami egy öreg faluban van. 32.69938, -17.04747

 

Bekapcsoltam a navit, ami kábé öt perc alatt vitt be a málnásba. Itt fogadtam meg, hogy leszokok a googliról mint navi program, mert végülis mégis egy rakás szar. Pont akkora kupac, mint amit a gatyámba juttatott itt pár perc alatt.

 

A hülye navi mondja forduljon jobbra, na de nincs sarok. Biztos a következőre gondolt. Erre mi van ott?  Két öreg faszi ül műanyag kerti székben az úttesten. Szó szerint kinn a sávban. Ha későn veszem észre őket, akkor tuti nincs gondjuk többé a pedikűrösre.

A vén faszikon túl látom, hogy ott a jobbosom, így jó nagy slunggal körbejártam a kertiszékes duót, és vágta felfelé. Navi mondja: jobbra. Szót fogadtam és becsűrök egy két és fél méter széles utcába, ami olyan meredek, hogy a kutya is háttal jön lefelé. Menetközben visszalököm egybe, hogy ne kelljen szégyenszemre visszatolatnom a két öreghez. Az út kanyarog, a szélessége Folszi plusz fél méter. Vágtázunk felfelé tízzel, amikor az úttest közepe átváltozik lépcsővé. Bazze. Éééérted? Két keréknyom és közte lépcső!

 

Na ez betett nekem. Látjuk, hogy az út megy fel a holdba, a végtelen messzeségig, de nekem elment a kalandvágyam.

Ezen az úton visszatolatni nem az én műfajom, ugyanis a hátrafordulás már nem megy úgy mint régen, testem olyan mint egy Michelin figuráé, azt meg nem lehet csavargatni.

 

Más lehetőség nem lévén a mellettünk levő kapubeállóban kipróbáltam az Y fordulót. Ez csak úgy sikerült, hogy Gabi kintről irányított. Kifaroltam a kapuval szemben levő szakadék fölé, ami szó szerint a semmi volt, se kerítés, se szegély, se sorminta. A kocsi ablakain keresztül jobb oldalon és hátul csak az eget láttam, azt hogy mennyi helye van még a jobb hátsó keréknek azt csak Gabitól tudtam meg. Ráadásul a kocsibeállón az én kocsim orra előtt ott állt a helyi lakó autója, amit szintén meg kellett óvni magamtól. Végül sikerült két receficével az autót megfordítani.

 

Az aszfalton a STOP felirat az UFO-knak lett felfestve

 

 

A kerítésen a korlát nem a helyi balett szakkörnek lett feltéve...

 

 

Úgy égett a fülem, mint középisis koromban, amikor a hülye Sajó tanár úr lezavart egy fülest, mert rossz választ adtam a kérdésére. Hülye Sajó nagyot tudott ütni. Persze a retek navi miatt a kamerám nem ment, Gabi meg nem fotózott, mert a kézremegését csak gipszeléssel lehetett volna megállítani. Így bizonyítékom vajmi kevés, összesen a leereszkedés van meg videón, az meg lópikula az előtte történtekhez képest. Jövőre veszek egy dashcamot, nem fogom rá sajnálni.

 

Leereszkedtünk a szorult helyzetből. A két öreg még mindig félig hátra fordulva ült a székében és figyelte a hülye turistákat. Elviharzottam mellettük és olyan pofát vágtam mintha rohadtul unnám ezeket a kis utcákat.

 

Erről a POI-ról lemondtunk. Majd ha valaki normális navival megtalálja, mesélje el mi volt ott.

 

 

 

Rabacal lett a cél a 211-es jelzésű úton. Ez volt a déli oldal utolsó olyan útja, amin még nem mentem fel a fennsíkra.

Mint később kiderült az út név nem teljesen illik rá. Az első két-három kilométerrel csak a szokásos két gond van, olyan keskeny, hogy kidörzsöli a vállaidat, valamint olyan meredek, hogy az este elültetett fikusz reggelre, már az alsó szomszédod telkét díszíti. A rengeteg kanyar csak hab a tortán. Az út később kiszélesedik, cserébe a burkolata macskakő lesz, helyenként irdatlan tengelytörő kátyúkkal. Egyesből ritkán lehet felváltani, tulajdonképpen lépésben megy fel az ember.

Közvetlenül a felső út alatt van egy nagy parkoló, ahol kisbuszok, mikrobuszok állnak, gondolom várják a túrázókat. Onnan már fel lehet aránylag normálisan jutni az ER110-re. Szóval ezt az utat is bekarcoltam a googliba, de nem ajánlom senkinek. Aki akar menni rajta az béreljen egy quad-ot.

Remélem a Folsziban nincs nyomkövető és a Sixt nem írja nekem a fekete pontokat.

 

 

Rabacalban rengeteg autó és nagy busz parkol. Tömeg nincs, mert az emberek túráznak. Érkezőt, indulót most nem is láttunk, mindenki úton volt. A kilátás ma nem volt olyan szép, mint tavaly, de azért dobnám érte az otthonit.

 

Kompozíció címe: Háttal Galhanonak

 

Ilyet tarts, ne tengerimalacot!

 

 

Korgó gyomrunk Seixal irányába indított. Itt a Trip-ről ajánlott rendkívül jónak értékelt éttermet néztem ki.

Gyönyörű környezet és csupa jó hozzászólás. Casa de Pasto Justiniano.

 

Tényleg gyönyörű helyen van, és feljutni sem egyszerű ide, de csak akkor menjetek ide, ha nem vagytok még nagyon éhesek és türelmetek több van, mint egy nyáj birkának.

 

Befelé menet köszöntem a velem szembe jövő pincérnek, de szóra sem méltatott, ami furcsa volt, de ez felett még napirendre tértem volna. Leültünk egy asztalhoz és vártunk. Az egy szem pincér-tulaj futkosott, kiszolgálta az előttünk érkezőket. A másik pincér-tulaj, olyan morzsaporszívó kezelő féle lehetett, mert semmit sem csinált, csak lötyögött mint egy holdkóros. Vártuk, hogy kérhessünk egy italt, meg egy étlapot, de a lótifutival nem sikerült még szemkontaktusba sem kerülni. Húsz perc után Gabinak elfogyott a türelme, kinyomott egy plízt, mire a fasz megállt és kioktatott, hogy előbb az előttünk érkezőket szolgálja ki.

 

Ennél a pontnál határoztam el, hogy mielőtt a Nájkim seggkontaktusba kerül a mukival, húzzunk el, mert kezd leolvadni az agyam. Így summa 25 perc hiábavaló várakozás után étlen-szomjan távoztunk. Nemhogy obrigádo, még bom dia sem volt. Holnap, ha megkapom a fröcsögésem angol fordítását, akkor benullázom ezt a helyet a Tripen, hogy hűljön ki a tűzhelye a senkiházinak. Sőt lazuljon meg a foga is.

Olyan jó kajákat szolgáltak fel, hogy a gyomrom sírdogálni kezdett, de lehet hogy csak az idegtől jött rám a pisilhetnék.

 

Kerestem öt gyomorkorgáson belül éttermeket, de csak egy kommersz kajáldát találtam Sao Vicentében, a kedvenc cukink közelében. A kommersz kajálda Elvis korabeli benzinkút gyorsetetőjére hasonlított, tök úgy, mint a cukrászda. A helyi városépítész anno sok amerikai filmet nézhetett, mert egyébként rohadtul nem illenek bele a környezetbe ezek a jellegtelen építmények.

 

Odabenn két eléggé unott hölgy volt a felszolgáló. De ami lényeg az az, hogy egy percen belül jöttek és adtak étlapot, hoztak italokat. Kezdődő jókedvünk átragadt rájuk, tíz perc múlva már jókat vigyorogtak, hogy lefotózok minden vackot, a kandallót a fidesz narancssárga oszlopokat, a virágdíszeket.

 

Az asztalunkon textil szalvéta, talpas poharak és annyi kés, kanál, villa ami otthon nincs az eszcájgos fiókban.

 

Az ételek óriási adagok, a marha teljesen puha, a rántott szelet pedig van vagy egy centi vastag, mert a hús mellé egy szelet sonkát is oda paníroztak. 43 euróért akkorát tápoltunk hárman, hogy ez volt idei nyaralásunk eddigi legjobb ár/érték aranyú ebédje. Az ár öt üdítőt és két kávét is tartalmazott.

 

Felírtam, hogy legközelebb ide vissza fogok jönni :)

Az étterem neve: Centro do Ouro  32.808866, -17.055318

 

 

 

 

 

 

Nem fogjátok kitalálni, így elmondom, bementünk a közelben levő cukrászdába, és bedobozoltattunk egy trepni tortát, mert mire hazaérünk, biztos éhesek leszünk.

 

 

Sao Vicente panorama (Flickr)

Sao Vicente panorama 2 (Flickr)

 

 

 

Hazagurultunk minden extra történés nélkül.

Holnap belépünk a 72 órás online checking időbe, amitől az egyik szemem sir és a másik is.

Pá magyarok!

 

 

Utóképek:

 

Kecó a sziklában

 

Közönséges felhajtónak tűnik?

 

Ha lenézel ezt látod. A lépcső melletti beton a vízszintes...

 

 

 

 

 

2016.05.16

Búvalba hétfő

 

Reggel megint felhős idő volt. Depressziómnak adott még egy nagy pofont. Nem elég hogy nem nyertem a lottón, ráadásul még az utolsó fél hetünkbe is belekezdtünk. Akartam a TAP-on ülést foglalni a haza útra, mert az rohadt fontos ám, hogy hol ülünk a gépen, de az online checkin-t is átszabták, már csak repülés előtt 36 órával lehet az eddigi 72 helyett.

 

Görcsöltem a térkép előtt, hogy merre menjünk ma, de egy normális ötletem nem jött. Végül a családot otthon hagyva, elmentem dieselt égetni édeskettesben a depimmel.

Sok sok mellékutcát bejártam, megnéztem mit csinálnak a helyiek, megnéztem egy raktárbázist, ahol dolgoztak annak ellenére, hogy pünkösd hétfő van. Miután egyre több nyitva tartó üzletet láttam, tudatosult hogy ez náluk nem fizetett ünnep.

 

 

A reptérnél megálltam azon a helyen, ahonnan azok a youtube videók vannak felvéve, amikben olyan frankón hintáznak a beérkező gépek. Ma is nagy szél volt, egy gépet kivártam, de az szépen leszállt. Amiért írok erről a helyről az az ami az úton történt miközben a repcsit kukkoltam. Egy piros BMW állt félig az úttestre lógva, benne egy középkorú párral. Ők is a gépet figyelték csak ők a kocsiból. Ez a hely az út ívében van, én a BMW helyén már csak udvariasságból sem álltam volna meg, de itt mások a parkolási szokások, úgyhogy a bömcsis úgy érezte, hogy neki is mindent szabad ezért szart mindenkire.

Háta mögül autóbusz érkezett, amely dudaszóval jelezte, hogy az ívben a szembejövőnek nem lesz helye, mert megy be az ívbe. Közben szemből lendületből jött felfelé egy konténerszállító tehergépkocsi meglehetősen nagy sebességgel. Hipp-hopp meg is torpantak egymással szemben, de nem volt semmi idegeskedés, mert ez valószínűleg mindennapos dolog itt. Mindenki, aki az eseménynél jelen volt az tudta, hogy az egész cécó okozója a BMW-s. Az meg nem zavartatta magát, ezek meg nem dudálták le a fejét. Ehelyett a busz szépen elkezdett visszatolatni, vagy húsz métert. Így már a teher elfért, a busz pedig újabb dudaszóval ismételte a kikerülést.

 

Ehhez az „utálom a BMW-seket” sztorihoz hozzáfűzném, hogy itt rengeteg Audi és felsőkategóriás Merci van. Idáig kettő helyi aranyifjú kivételével mindegyiket nagyon udvariasnak láttam. Itt nem tolnak le az útról sem, ha nem húzódsz előlük le azonnal.

 

 

Később beültem egy kocsmába kávézni. A falon lapostévé, a helyiek azt bámulva meccset néznek. Nem isszák magukat részegre, van olyan, aki előtt csak kávé van. Beszélgetni és közöstévézni jöhettek a kricsóba. Ez olyan bájos, hogy mindjárt meghívok mindenkit egy ponchára, hiszen ez fantasztikus dolog amit ők csinálnak. Ha mi nem stadionokat építenénk, hanem rohadt sok kocsmát lapostévével, akkor megoldódna a magyar foci nézettsége. Az a háromezer néző aki múltkor kinn volt egy tökömtuggya hány ezer férőhelyes stadionban az simán elférne húsz kocsmában! A különbözetből száz évig ihatna minden focirajongó házipálinkát tökingyé.

 

 

Ezután felgurultam Machico-ban a Pico do Facho kilátópontra. 32.72418, -16.75857

 

Erről a helyről szépen látszik a reptér, ha nem szakad úgy az eső mint, amikor én fenn voltam. Ráadásul olyan erős szél fújt, hogy attól tartottam, hogy a szomszéd (turista) nőjét elfújja. Látjátok ezért nem éri meg vékony nőkkel járni. Ha van egy telt barátnőd, akkor ott a stabil pont az életedben.

 

Amikor a szemeim elkezdtek befagyni feladtam. Vágyni kezdtem a lenti melegre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Machico panorama 1 (Flickr)

Machico panorama 2 (Flickr)

 

 

Keresztül-kasul autóztam Canical-t, majd lementem a kikötőbe, megnézni milyen egy teherhajó közelről. Canical nem tud megfogni. Olyan mint kis Kína. A kikötő rányomja a bélyegét. Cserébe van egy csomó kajálda.

 

Szent Lőrinc fok felé már nem mentem ki, mert a félúton levő Marina és vitorlás kikötő már tavaly károsította a mentális egészségemet, ráadásul teljesen besárgultam.

 

 

Nagyon csábított vissza Porto da Cruz, így visszamentem. A tengerparton a hullámzó tengertől pár méterre 12 euróból megebédeltem, plusz kávé és száz százalékos ananászlé. A kaja jó volt, de a mártásban itt is benne volt az a rohadt lábszagú valami. Ki kell derítenem mi ez. Azóta utálom még a leghalványabb árnyalatát is, mióta tavaly Prazeresben elém tették azt a Cataplanas moslékot.

 

Ezen a településen található a Larano kilátópont. 32.76757, -16.8162

 

Próbáljátok megtalálni, mert ezt is feladtam. Az odavezető úton egy kanyart rosszul vettem, ettől kezdve adott volt az irány. Itt nincs mód megfordulni, mert nincs hozzá hely. Viszont sok öreg dolgozik kinn. Mind felnézett, ahogy helikopter hanggal érkeztem, intettem nekik és mind mosolygott, visszaintett. Ök tudják, hogy csodás helyet építettek maguknak abból, amit adott nekik a természet. A fiatalok már nem ilyenek. A fiatalok már nem építenek óriási támfalakat, nem építenek semmit, amiben nincs pénz.

 

 

A következő fontos pontom Lombo Galego. Ez az ER103 úttal párhuzamosan futó út, de ezerszer izgalmasabb annál. Olyan kilátóponttal és cikkcakkos meredek utakkal, hogy vizesre markoljátok a kormányt vagy a könyöklőt. 32.76827, -16.87592

 

Itt is dolgoztak az emberek az ültetvényeiken. Az egyik kilátóból egy lányt kukkoltam, aki ült a kertje előtti teraszon a száradó ruhák között és csak nézett maga elé, keze az ölében. A háza elég gázos volt, de rend volt körülötte.

 

 

 

 

Innen már csak egy helyre mentem, oda, ahonnan egy neves fotós fotózta egyszer Funchalt. Elég sok időmbe telt, mire be tudtam lőni a helyet, de meg lett. 32.6627, -16.90043

 

Ez egy zsákutca magasan a város felett. Csodálatos a rálátás az egész Funchal öbölre.

 

Az utcába nem szabad behajtani kocsival, mert nincs megfordulási lehetőség csak a helyi lakók kocsi beállóin. Olyan rohadtul meredek, hogy majdnem négykézláb másztam vissza a fotózás után. A fotókról annyit, hogy szikrázó napsütésben értem le, de ahogy levettem az objektív sapkát a jóisten betolt a nap elé egy koromfekete felhőt, akkorát, mint fél Pest megye. Mikor vissza másztam a kocsihoz ahonnan csak a fele szép látszik, akkor röhögve kiszakította a felhőjét és megint szikrázóan sütött a nap.

 

Na ettől vagyok depis. Ettől a folyamatos kikúrósditól.

 

 

 

 

 

 

 

Funchal 12 kapu feletti panorama (Flickr)

 

Hazafelé kétszer választottam rossz irányt, így van felvételem a funchali esti dugókról és van felvételem arról hogy mi történik ha olyan utcában próbálsz felfelé menni, ahol nincs paragem (buszmegálló) és jönnek szemből.

 

 

Itt zárszóként még elmondom, hogy itt az ászok ásza a buszvezető. Azok a manusok rohadtul tudnak vezetni. A Monte-ról levezető úton ment előttem egy busz. Egyre nagyobb távolság lett köztünk, pedig nyomtam ahogy mertem. Volt hogy a kanyarokban már nem is láttam...

 

Mára ennyi jutott, álmos vagyok, 109 kilométert mentem.

 

 

Páá

 

 

 

 

2016.05.17

Espigóo a gyöngyszem

 

 

Reggel a szokásos, párás borús idő. A távolban a golfklub persze szikrázó napsütésben csillog. Hiába, ha az Úr valakire egyszer rámosolyog fentről, annak szerencsés lesz az egész élete.

 

 

Csipásban kimásztam a kocsihoz, hogy megnézzem mekkora kárt csináltam az aljában múltkor Rabacalnál, amikor felültettem valamire. Látom, hogy a küszöböt rendesen megformázta valami, és már éreztem is az elsuhanó eurókat. Megnéztem az átvételi papírt, látom rajta, hogy a sérülés be van jelölve. Na ez megnyugtató.

 

Mára négy  hely volt bejelölve.

 

Camara  de Lobos kilátója volt az első. Ez a város közepén van, el sem lehet téveszteni. Kocsival macerás az elérése, mert a parkolói olyan helyen vannak, ahová csak sétálóutcákon keresztül lehet oda menni. Ez elég frusztráló, hiszen az ember zavarja a többi embert, aki boldogan gyümölcslézne a teraszokon, járdákon. Érthetetlen, hogy miért nem tiltják ki a kocsikat. Biztos lenne parkolásra más mód is. Engem nagyon zavart a dolog, de bekerültem a darálóba, a kijutáshoz egyre több ilyen helyre kerültem be, mire ki tudtam jutni.

 

Én személy szerint nem kedvelem ezt a települést, mert amikor néztem utána madeirás fórumokban, a tripen és máshol, egy pár negatívumot olvastam róla, amik miatt előítéleteim vannak.

 

Előítéleteimet igazolta, hogy a nagyon szép kilátó parkban rongálások voltak, világítótestek egytől egyig össze voltak törve. Ez szomorú, mert látszik az igyekezet a szépségre, ráadásul ez a park roppant jó helyen van.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Camara de Lobos panorama (Flickr)

 

Második helyként Espigóo-t céloztuk meg, amit szintén a német turista barátunktól kaptunk poi-ban. Ugyanúgy mint a tegnapelőtti lépcsőben végződő kalandunkat. Ez némi félelemmel töltött el. 32.70719, -17.03115

 

A jellegtelen felfelé vezető út fokozatosan ment át a gyönyörű tájba, majd egy mesebeli faluba értünk. Az út két biciklisávra szűkül, de kitűnő állapotban van. Nem csoda, mert csak gyalog tapossák. Ide busz tuti nem jár, megállót egyet sem láttam. Lehet, hogy van valami mikrobusz, és azt meg leintik megálló nélkül is, de ez csak egy fikció. Őszintén szólva kerekes kukákra sem emlékszem, lehet hogy kukás sincs.

 

Az emberek - akik többnyire öregek - kinn dolgoztak a kertekben, művelték falatnyi földjeiket. Volt alkalmam látni, ahogy a legalább 70 éves öreg a hátán egy 60 literesnek becsült hordóban vitt fel valamit a végtelen lépcsőjén. Sziszifuszi munka, bár az öreg hordója nem gurult vissza.

 

Ezeknek az embereknek egy zöldségleves is mást jelenthet, mint nekünk. Nemcsak azért mert saját maga által termelt zöldséget eszi, hanem ha lemegy egy csomag répáért az szó szerint értelmet nyer. Nagyon nem éri meg valamit lenn felejteni.

 

 

A házak mind a sziklafalakra vannak tapasztva, alattuk tízméternyi kert majd szakadék. A völgybe egy eszelősen hosszú lépcső vezet lefelé, majd elenyészik. Az ember azon gondolkozik, hogy akik építették miért tartották fontosnak ezt az őrületes munka befektetést? Vajon mi lehetett valaha a lépcső végén? Soha nem fogom látni, mert ha lemennék rajta, önerőből nem tudnék visszajönni, így marad az izgalmas képzelet.

 

 

A falu zsákutca. A végén van egy kilátó építve. A kilátó mellett kis kocsiforduló. Két autó állt benne, amiből az egyik defektes, jó ideje állhat ott. Annyi hely marad csak, hogy öt receficével megfordítsam a kocsit. Az kicsi keskeny utcácska meredek, nincs értelme tolatni benne, mert csak az aszfaltot látnám, ugyanis a Folszi nem cabrio.

 

 

A kilátóból egyik irányban Ribeira Brava-t, a másik irányban Encumeadat is látni. Belátni a VE4 völgyének teljes déli részét. A kilátópont szerencsés helyen van, eszméletlen szép. Olyan szél fújt, hogy nem tudtunk beszélni egymással, mert lobogott volna a nyelvünk, mint a platón utazó kutyáknak.

 

Lefelé menet megnéztek minket a helyiek, mi intettünk, ők visszamosolyogtak, szerintem mi voltunk „a turisták, akik májusban itt voltak”. Mi persze irigyeltük őket, hogy milyen csodás helyen élnek, hiszen nem éljük meg azt a sok nehézséget ami nekik jutott, ők pedig biztos irigyeltek minket a gazdag turistákat, akik rövidesen hazatérnek az ő gazdag világukba.

 

Ez a hely hozzáadandó a kihagyhatatlan helyekhez. A vele szemben levő hegyen lehet az a falu, amit a minap nem találtam meg. Amikor jön lefelé az ember a varázslatból, és beér a „civilizált” zsúfolt területekre, akkor látja az óriási kontrasztot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Espigóo panorama (Flickr) 

Ribeira Bravára a belünk vitt. A Don Luis névre hallgató teraszon finom kajákat lehet enni. Az adagok óriásiak. A marha mignyonról sült ananásszal már tavaly áradoztam. Most is tenném – de nem fogom. Gabi valami grill mixet kért. Neki kihoztak annyi kaját hogy a nézésétől Matolcsy-s lett a szemem.

 

 

Az étterem mellett van egy zöldséges, fűszeres, virágos, kutyatápos bolt. Itt vettünk szárított gyümölcsöket. Amit a Mercadóban 39,50-ért adnak az itt 34.50. Tehát nem húztak le nagyon a Mercadóban, vagy itt is lehúztak, csak nem annyira. Vagy ez egy normális ár, hiszen a gyümölcsök nagy része víz. Ha ezt elveszti, akkor a súlya rendesen megcsappan.

 

 

 

Negyedik helyünk a HiperSá volt, amit most Continente Modelonak, meg minden másnak hívnak még. Ez madeira legnagyobb közértje. A poit megadom, hátha valakinek kell: 32.64971, -16.93765

 

Van még egy napom itt. Kezdem edzeni magam, hogy visszatérhessek a magyar mindennapokba.

 

Ma este fél órát, holnap egy órát kell gyűlölködjek, hogy gond nélkül be tudjak illeszkedni a mindennapi életbe. Sajnos a gyorshajtást és a bunkóságot itt nem gyakorolhatom, mert tiszteletlen lennék a vendéglátóimmal.

 

 

 

end of ma

 

 

 

 

 

2016.05.18

End of Madeira – legalábbis nekem

 

 

Ma a teaház kutyája megharapta saját magát, mert átragadt rá a depresszióm.

 

Tegnapról kimaradt néhány dolog, ami érdekes volt.

 

A városba lefelé menet rendőri intézkedés volt, mert egy busz oldalát csíkosra karcolta egy másik jármű, amit nem láttam sehol, pedig nem lehetett kicsi. A busz egy kanyarban állt az út közepén, folyt a kerülgetés. A karcik jó magasan voltak rajta, így aki azon az oldalon ült annak az alsója biztos gazdagabb lett egy IFA féknyommal.

 

Más. A tanulóvezető L betűs kocsival hajt. Mulattunk rajta, hogy biztos a looser-t jelenti, de amikor megláttuk, hogy indít a kereszteződésben dombnak felfelé a szemüveges kislány, fülünk-farkunk behúztuk és kussoltunk.

 

 

Még másabb. Tegnap hazafelé beszorultunk egy hosszú sor végére és mentünk felfelé hegynek hárommal. Mivel volt még három kilométerünk, és nem volt kedvem mellékutcákban hajtani felfelé az égbe, szépen tötyögtünk a többiek mögött. A helyiek el is csűrtek a kis utcákba, maradtunk vagy öten. Egyszer csak látom, hogy elől a rohadt lassú teherautó előzésbe kezd egy nagyon-nagyon rövid belátható szakaszon. Agyaltam is mi lehet amit előz, mert egy gyalogos sebességével mentünk. Akkor láttam meg a nyerges vontatót előtte, ami a dugót okozta. Egyébként jött szemből lefelé egy Folszis, aki ha nem helyi akkor tuti beszart, amikor az ívből kijőve két ekkora teherautóval találja szembe magát. De megoldották. Dudaszó csak akkor hangzott el, amikor a teherautó előzésbe kezdett.

Tudni kell, hogy itt a szigeten, ha dudaszót hallasz, akkor kapkodd a fejed, mert az azt jelzi, hogy figyelj, előzök, megyek. Ha valaki nagyon keskeny utcába hajt be és nem fér el két kocsi egymás mellett, akkor egy rövidet dudál.

 

Abszolút más. Ma láttam egy páncélozott pénzszállítót, ami felvetette bennem azt a kérdést, hogy biztos olyan jó itt a közbiztonság, mint ahogy mi azt gondoljuk? Nem azt mondom hogy a pénzszállító toyota aygo-val vigye a zsét, de azért ez a tank egy kicsit túlzásnak tűnik. Ekkor ugrott be az is, hogy tegnap ribikén a parkolóházban a fizető automata olyan rácsok mögött volt, hogy azt egy lánctalpas markoló se tudta volna kirántani onnan. Bár gondolom inkább a rongálástól védik azt a gépet, mert ki törne fel egy olyan automatát amibe fémpénzeket dobálnak. Tudna szerezni belőle negyven kiló eurocentes érmét?

 

Egyébként rengeteg ház be van kamerázva, riasztó is sok helyen látszik.

Ha van is itt csibészkedés, az valószínűleg nem erőszakos cselekmény, hanem lopás, betörés.

 

És akkor jöjjön a ma.

 

Ma reggel, kerestem Ricardót, hogy kérjek tőle egy helyet a lakatjainknak, amit remélhetőleg majd látok még egyszer. De a kisöreg elutazott Braziliába, mert ott volt valami dolga. Ha jól tudom onnan jött ide a szigetre.

 

Meg kellett elégedjek a manager hölggyel, aki tulajdonképpen, jelenleg a komplexum főnöke, takarítója, felszolgálója. A teaházas pincér csajjal együtt próbálták kitalálni, hogy mi a francot akarok azzal a lakattal bezárni. Az európai lakatkerítésekről semmit sem tudtak, így nem csodálom hogy nem értettek, de a kíváncsiságuk hajtotta őket, mert még a kertészfiút is hívták hogy nézze a műsort. Aztán oda akasztottam az általam kiválasztott helyre a lakatot és végre megértették, hogy nekem egyszer, ha old man leszek vissza kell jönnöm ezt a lakatot kinyitni. Majdnem sírdogáltak emiatt. A kertészfiúnak tetszett a legjobban, aki szerintem még a szigetet soha nem hagyta el, így lehetett fogalma arról, hogy az ember vágyai néha meghaladják a lehetőségeit.

 

Később Olivér lakatját is odakattintottuk.

 

 

 

 

Lehet hogy mi vagyunk azok, akik ezzel most megalapozták Madeira lakat kereskedelmének fellendülését.

 

Délben elautóztunk Porto da Cruzba ebédelni. Útközben bementem a reptérre kinyomni a beszálló kártyákat. Itt elgondolkoztam azon, hogy itt nagyon szomorú bemenni a reptérre, otthon meg öröm. A kijövetel meg pont fordítva.

 

A maderiai reptérrel én egyet szeretnék, de azt nagyon: eggyel többször kijönni, mint bemenni.

Ha majd már nagyon öreg leszek és nem megy már a járás, akkor eljövök ide taxisnak.

 

Vettem egy kecót...

 

A tetőt majd rendbe kell hozni...

 

 

 

 

 

 

Hazafelé a szerpentinen egy busz kapaszkodott felfelé előttünk. Minden aloe veránál megállt és tette ki a diákokat. Gondoltam hogy így soha nem érjük el Ribeira Frio-t, mert addig van még hátra négyszáztizenöt kanyar, amik egytől egyik összeérnek. Aztán egyszer csak az egyik ívben, ami elég nagy volt a busznak, fogta magát és egyetlen Y fordulóval visszafordult. Néztünk bután, mert nagyon nem értettük a dolgot, hiszen volt még utas a buszon. Vajon hova mehet visszafelé, volt valami elágazás?

 

 

 

Poiso után elkanyarodtunk Camacha-nak. Ezen a keskeny úton jött szembe a madeirai hadsereg öt-hat gépjárműből álló konvoja. Mivel a felvezető kocsijuk majdnem belelökött a vizesárokba, nem nagyon tudtam megfigyelni, hogy a dzsipen a gépfegyver valódi-e, mert mögötte a muki olyan sovány volt, hogy bábunak véltem. Elsőre azt hittem, hogy ezek csak olyan díszletek és szafari kocsikat látok, akik rémisztő utakra visznek turistákat, de a visszapillantóban láttam, hogy nagyonis valós katonákat látok. Később még egy konvoj mellett elhaladtunk.

Egyébként az is lehet hogy a kontinensről jöttek ide gyakorlatozni, kétlem hogy itt lenne valami helyőrség.

 

 

Visszaérve a szállásra, lementünk elköszönni a személyzettől, mivel reggel negyed kilenckor ők még nincsenek itt.

Tiszteletből ettünk három almás pitét, ami ház specialitása és ittunk jeges teát hozzá. Fizettem érte 21 eurót. A Gigi Sumos se olcsó hely lenn a városban, de ez itt egy kicsit erős volt nekem.

 

 

 

Idefenn elcsomagoltuk a szarjainkat és egy merő depiben várjuk a reggelt.

 

Pá magyarok, holnap már hárommal több magyart lehet utálni.

 

 

2016.05.19

Hazarepcsi

 

Reggel begyömöszöltük maradék cuccainkat a bőröndökbe, amik meglehetősen súlyosak lettek. Reménykedtünk, hogy beférünk a 23 kilókba. Gabi szétosztotta mindenét, egy szál övtáskában jön haza. Fene a jó dolgát.

 

A reptéren az autó papírjait felvittem a Sixthez, elmondtam a hölgynek tőrt óangolsággal, hogy milyen jó autó volt ez és egy évvel ezelőtt milyen nem jó volt a másik. A hölgy mondta, menjek csekkingelni és majd jöjjek vissza aláírni.

 

Így is tettem, pont nyitott a felvétel. Az én cuccosomnál kérdezte a felvevő hölgy, hogy együtt vagyunk-e és hány bőröndünk van. Lehet, hogy az enyém volt súlyos és a három átlagát akarta nézni, vagy egyszerűen csak egy nyomtatással ki tudta nyomni a három szalagot. Tök tudja.

 

A TAP gép Dakarból ment Lisszabonba, onnan jött értünk. Sikerült is összeraknia több mint fél óra késést. De belefértünk vidáman, mert alapból lett volna két óránk az átszállásra. Felszállás előtt vettem egy vizet, két szörpikét, egy medvehugyot, és egy bika kávét. Ezért kiadtam forintra számolva öt rugót, amitől beindult a szemtikkelésem. Mivel a gép késett és a gyomorsavunk is jelzett, hozzátettem két bundás virslit és egy croissant, amit meglepően olcsón megúsztam háromezerből. Az tuti, hogy az aki reptérre álmosan és szomjasan ráadásul éhesen megy ki az komplett hülye. Részemről teljesen hihetetlen hogy egy másfélórás időszakot nem lehet átvészelni felhozott innivaló nélkül, hiszen itt is kap az ember egy másfél decis üdit és ha kurva szomjas akkor kérhet még hozzá ugyanannyi medvehugyot. Az emberek azon viselkedése, hogy a gépre fel kell hozni egy marmonkanna folyadékot, az  valami pszichikai késztetés, tömeg pszichózis, vagy a tököm tudja minek nevezzem, de totál nonszensz.

 

A gépen sikerült két fél ablak közé foglalnom helyet, így Olivér a félig-meddig háta mögött levő ablakra lett kötelezve kinézésileg, amíg felszállunk. Nos ezen az ablakon csak akkor tudott volna rendesen kinézni, ha olyan nyaka van mint egy uhunak.

 

Gabi megpróbált egy videót készíteni a felszállásról, ami azért nagyon szép, ha Madeiráról van szó. Majd meglátjuk közzétehető-e, mert a mi kulturált szókincsünket ismerve, a benne levő kötőszavak miatt nem biztos hogy a youtube elviseli. Ezek vagy nemi életre buzdítanak, vagy a szervkereskedő hölgyek életének emlegetéséből állnak.

 

Ezeken a TAP A321-eseken roppant kicsi a lábtér.

A TAP gépeken levő kék fotelek nem teljesen korszerűek, és szerintem nem is átgondoltak. Alul a necc háló helyett ugye ott van az az irdatlan nagy könyv tartó, ami akkora mint egy hólapát. Ráadásul olyan kemény is. Ebbe beletesznek gépenként vagy 250 kiló olyan könyvet, amit a kutya se olvas. Maga az ülés is jó nyolc tíz centivel vastagabb, mint az újabb típusú ülések, így pont az embernek nem marad elég helye.

 

Ismét tanulmányoztam az emergenszi papírt, hogy miképpen vegyem fel a kényszerleszállási testhelyzetet, ha neadj szükségessé válna. A képen, amit ide beidézek két figura látható. Az egyik egy ülve imádkozó muzulmán, a másik ateista, mert éppen leszopja magát. Kipróbáltam a muzulmános menne nekem is. A másikhoz kell segítség.

 

 

 

 

Kaptunk hamikát, egy szendvicset. Egy szelet félbehajtott toast kenyeret, benne sajt, sonka. Meg volt a fent mesélt másfél deci üdi és a medvehugy. A nettó 80 perc repidő aránylag hamar eltelik.

 

Még a beszállás előtt nagyon gondoltam arra, hogy leteszem a tenyerem a betonra, azért hogy érezzem még egyszer a belőle sugárzó melegséget, de olyan színházias lett volna. Most bánom, hogy nem leszarom hangulatban voltam és nem tettem meg. A szállásról történő elindulás előtt megmarkoltam a lakatomat a kerítésen és megkértem várjon rám, megígértem neki, hogy visszajövök érte.

 

Lisszabonba jó melegben értünk, szopócsőre álltunk, urasan szálltunk ki. Megkerestük a 20-as kapunál a füsti szobát és a közelben letáboroztunk, mivel ekkor már tudtuk, hogy a Müncheni TAP gép is minimum 45 perc késéssel fog indulni. Elmentem újabb folyadékokat beszerezni a két szétszáradt múmiának.

 

Itt láttam a világ egyik legegyszerűbb melóját végző embert, aki milyen csoda fekete volt. Lazán lejtett végig a folyosókon, közben lökte a rizsát szünet nélkül a mobiljába. A kezében egy bazi nagy flakon WD40 volt. Mivel én éppen folyadékot kerestem a szomjhalál küszöbén levő családomnak, gondoltam követem WDman-t, hogy megtudjam mit is fog univerzálisan megkenni. Ez az infó megért annyit, hogy talpaljak. Nos, tizenöt perc alatt egy szikra anyagot se fújt ki, viszont a tájékoztató monitorokat mind nézegette. Az összefüggést nem találtam meg. Talán figyelte hogy nyikorog e a hang?

 

 

 

 

A legolcsóbbnak gondolt bódénál ismét ugrott nyolc euróm. Visszaérve rémülettel figyeltem, ahogy Olivér tíz perc alatt megivott olyan értékű buborék nélküli vizet, amiért otthon egy köbmétert ihatna ráadásul csatorna díjjal együtt. Ezek után csodálkozik, ha azt mondom, hogy olyan mint az anyja és ha nincs a kezében óránként a budi kilincs, akkor folyik a hiszti vagy éppen más…

 

Amikor meghirdették a kaput akkor már tudtam, hogy ez bizony buszos túra lesz, mivel ennek a kapunak nincs csöves kijárata.

 

Az egész beléptetés olyan nyögvenyelősen indult, hogy már az fájt. Itt még nem volt fogalmunk arról, hogy utána lenn a terminál alatt a buszban még több mint húsz percet álldigálunk majd. Három busz vitt ki minket a géphez, ami még az eddigi várakozási időn túl bő öt percig tartott. De itt sem volt még vége, mert Hozé a buszvezetőnk felment a gépre, gondolom elkérni a fuvardíjat, vagy a tököm tudja miért. Ezért öt percig még ott álltunk bezárva. Erősen gondolkoztam azon, hogy ha visszaér megtapsolom, de tartottam tőle nem lesz követőm, mert a többiek még mindig görcsösen kapaszkodtak az álló buszban, vagy a pakkjaikkal volt tele a kezük. Levegő annyi volt amennyit a terminálból hoztunk, a szag meg olyan lett mint amilyen a kétnapos vizes törülközőé.

 

 

Az egész cécó a fapadosokat megszégyenítő eljárás volt. Halál komoly a múltkori londoni Wizzes beszállás is rövidebb volt mint ez.

 

Ezen a gépen is volt nagyon helyeske lányka sztyuviként. De ő megint csak az első osztályon utazóknak jutott, mert azoknak járnak optikai kedvezmények is. Nekünk egy totál szőke, mondhatnám skandináv fiú jutott. Annyira portugál ő, mint amennyire én vagyok milliomos. Nagyon nem illett ez sem az összképbe. De tök mindegy, mert itt már enyhén ingerült voltam, bele tudtam volna kötni bármibe. Tudjátok így jár az aki nem fogyaszt elég folyadékot.

 

Felszállás után alig kapaszkodtunk vízszintesbe, már plingeltek is és hozták a kaját. A reptéren nem ettünk semmit, így a pofára esés művészetét sikerrel emeltük a négyzetre. Kaptunk helyes nagy kartondobozban meglepi kaját, gyümit megy egy fél twix csokit. A dobozt kinyitva odabenn reszketett a magánytól vagy a hidegtől egy hűtött szendvics. Szerintem ugyanaz volt, mint a másik gépen, csak nagy dobozba tették, hogy érezzük a törődést. Ekkor megfordult a fejemben az a gondolat is, hogy direkt arra ment ki ez az egész késéses cécó, hogy kifussunk az ebédidőből, mert a cateringben elfogyott a tonhal leves és a galamb pörkölt.

 

Ezen a gépen is mellényúltam az ülés választásnál, mert megint két ablak között ülünk. Ha a Lufthansán is ilyen balul lesz a választásom, akkor már most tudhatom, hogy az eheti lottóim is kidobott pénzek voltak. Az ülés oly mérhetetlenül kicsi, hogy a lehajtott asztallapra folyik a köldököm, pedig még nem vagyok még teljesen Jabba típus. Az Ánusz laptopomon a touchpadot időnként megnyomja a rengő hájam, ilyenkor úgy keresem az elugró kurzort a Wordben, mint ahogy te keresed a szobádba repült legyet.

 

 

 

 

 

Alig telt el a repülés fél időtartama, amikor elkezdtünk lefelé ereszkedni. A portugál és angol beszédből nem tudtuk kitalálni, mi a tök van, sőt mondott olyat, hogy restarting, meg fiftín-tökömtudja. Reménykedtünk, hogy a pilóta nem felejtette a zakóját Lisszabonban és most nem azért indulunk éppen vissza.

 

Aztán kiderült, hogy valami csoda folytán mégis Münchenben ereszkedünk éppen a felhőkbe.

 

Szopócsőre álltunk és meneteltünk kifelé a gépből. A folyosón egy gyönyörű szép németjuhász kutya figyelt minket. Barátságosan csóválta a farkát, ahogy tőle harminc centire voltunk kénytelenek elmenni. Gondolom drogkereső lehetett és nem bombás, mert ugye a bomba befelé érdekes ugyanis, ha kifelé még megvan, akkor azt tulajdonképpen nem lehet bombának nevezni.

 

A cső végén volt egy nem üzemelő lépcső felfelé, és volt egy nagy tér ahol roppant sok ember álldogált. Gabi megrémült a német ajtótól a Frankfurti események miatt, így visszarohant egy sárga ruhás emberhez, hogy merre van a tranzit. Az gondolom rögtön leosztályozta, hiszen volt egy út oda ahol senki sem volt, és volt egy út oda, ahol mindenki. Nem fogjátok kitalálni a mindenki volt a nyerő.

 

A mi Lufthansa gépünk ami BUD-ra hozna, még kiírva sem volt, úgyhogy tábort vertünk, leengedtük a kondenzvizet. Gabi elment aszfaltozni a tüdejét.

 

Amikor kiírták a kaput, akkor azonnal nekiindultunk, mert mocskos módon éheztünk.

 

Valaki azt mondta, hogy a Müncheni reptér sokkal kisebb a Frankfurtinál. Nos lehet, de ez olyan bazi nagy és olyan kevés ember volt benne, hogy nagyon elveszettnek éreztük magunkat. Itt is automata vonattal lehet a terminálok között közlekedni.

 

A terminál annyira üres volt, hogy Jürgen a takarító negyvennel tudott menni a felmosó géppel. A padló olyan fényes volt, hogy szoknyában csak összeszorított térddel volt szabad menni.

 

 

Találtunk egy kis kajáldát, aminek a neve Hans akármije volt. Később megtudtam hogy az akármi szabad fordításban aranybányát jelent. Ettünk két hamburgert, két krumplit, ittunk két kólát és egy vizet(!), amiért lepengettem, 34 eurót, azaz közel tizenegy-ezret. És hogy legyen hab is a tortán a két sivatagos belűnek kellett egy víz és egy fanta a repülőre, ami kettőezer-nyolcszázba került.

 

Ha valaki azt mondja, hogy drága dolog Madeira, akkor annak azt üzenem, hogy ezek a tetves repterek drágák, nem a Madeira.

 

A Lufthansa gép is késve indult, pont mint a többi. Mint írtam anno, a repülés bonyolult logisztikai feladat, így még az sem biztos, ami éppen történik.

 

A 6. sor ugyan olyan két fél ablakos volt, de az első azért majdnem teljesen a miénk volt, mivel a Lufthansa gépen vékony ülések vannak, tágasabbnak is tűnik minden. Az ablak egyébként így este 10-kor tökmindegy volt, mert vagy a töksötétet nézhettem, vagy Olivér tarkóját, amiről mondhatnám azt is, hogy majdnem ugyanaz.

 

Budapest egyébként szép az esti berepülésnél.

 

A csomagfelvételt nem írnám le. Inkább elmondom, hogy bármilyen csecse és drága bőröndöt vesz az ember egy ilyen 3/3 gépes oda-vissza út durván megviseli. Gabi tavalyi kínai bőröndje ennyit tudott, most már nincs minek eltörnie benne. Úgy néz ki,  mint egy zselé vagy puding kocka, ha békén hagyod akkor rezeg magában, és mielőtt éppen összeomlana, mindig meggondolja magát. Olivér Dunlop bőröndje még csak fél úton van e felé az állapot felé. Dunlop szerintem Peking egyik peremkerülete lehet.

 

Amiről inkább írnék az a lila szabadság parkoló, ahol negyed óra keresgélés után találtuk meg az autót. Már épp gondolkoztam, hogy megkeresem a másodikai gps pozíció alapján, mert a tök tele a magyar faszsággal. Adott egy akkora parkolóhely mint egy kisebb ósané. De itt se kutya, se zebra, se csótány képek nincsenek kirakva a parkoló blokkokra, de még betűjelek sem.

 

Ha az ember bemegy valahol a városban valahová, akkor is előfordul vele, hogy kifelé menet megtámadja az „atyaúristen, hol is álltam meg” érzés. Nos egy olyan parkolóban, ami akkora, hogy a kutyám is eltévedne benne és ráadásul még át is építik egy részét, a fenti duplán valószínű.

 

Végül autó meglett, pöccre indult.

 

Valószínűleg nem így lesz annak a manusnak, akinek autóján a bal oldali helyzetjelzők égve maradtak.

 

A BUD parkolás nekünk vidéklakóknak megérte. Ha valaki kihoz és értünk jön, annak a két oda vissza út és az elba idő ennél többe fáj, nem beszélve a lehetséges késésekről.

 

Ezzel véget ért 2016-os kalandunk. Reméljük lesz folytatása.

 

A TAP magyar kivonulása miatt gondolkozunk már más megoldásokban is. 2017 nem valószínű, hogy utazós évem lesz, de ki tudja mit hoz a sors. Tavaly áprilisi hazaérkezésemkor sem gondoltam még ezt az idei utat.

 

A gondolataimat Madeiráról később összegzem, majd valamikor este felteszem.

 

Ha kiegyenesednek a dolgaim, megnézem milyen fotók és videók publikálhatóak és azokat is felteszem majd. Aztán rendbe kell raknom valahogy ezt a blogot is mert csúnyán megroskadt.

 

Emberek, menjetek Madeirára, mert életetek egyik nagyon kedves emléke lehet belőle, vagy az olyan elmebetegeknek mint én ez lehet egy soha be nem teljesülő szerelem kezdete.

 

Páá mindenki!

 

 

 

2016.05.20

Utószó

 

Megpróbáltam átgondolni, hogy mi volt más és mi az ami nem változott a tavalyi látogatásomhoz képest. Feltétlenül vegye mindenki figyelembe, hogy ez egy szubjektív vélemény, így korántsem biztos, hogy a valós igazságot állítja minden sora. Mindenesetre én ezt éreztem és ezt láttam.

 

 

Gazdaság.

 

Biztos vagyok benne, hogy a szigeten komoly gazdasági problémákkal küzdenek, mert több turisztikailag frekventált helyen tavaly óta nem javították ki a hibákat, sőt azok sokasodtak is. Tavaly említettem a Krisztus szobornál szétesett térkövezést. Most már az alsó kilátó felé vezető út korlátjai is teljesen szét vannak esve. Mint olvashattátok a hírekben, a szobor egyik karjáról is lezuhant egy méretes darab, ami miatt az alatta levő területet le is zárták.

 

Egyre több elhagyott épület is látható, ami ráfogható arra is, hogy kihaltak belőle az öregek, de vannak vadonatúj félbehagyott építmények is. A tavaly gőzerővel épített csodapaloták körül a munkák leálltak, gépeknek, embereknek nyoma sincs. Mindenhol „vende” feliratok és táblák.

 

Ha az ember el akarja hinni, hogy a szigetnek most rosszul megy akkor el is fogja hinni. Sok sok apró jelet láthattam.

 

 

 

Étkezés.

 

Ettem ugyanazokon a helyeken, ahol tavaly. Az árak nem változtak, de több helyen az ételek meglehetősen le lettek egyszerűsítve. A vizet és az üdit jól feltolták, a kávé is drágább lett. A colához annyi jeget tettek egy helyen, hogy durván másfél deci volt a kóla, másfél a jég.

 

A régi helyeken ahol már jártam tavaly, szinte mindenhol új volt a személyzet.

 

Kövezettek meg érte, de a 17 portugál napból 14-en étteremben ettem, mert nekem egyszerűen nem érte meg napi tíz-tizenöt euro megtakarítás a kényelemmel szemben. Azért keccsöltem egész évben, hogy két hétig nagyon jól érezzem magam. Az éttermi invitáló emberek roppant jópofák, nagyon tetszik, ahogy egyesek megpróbálnak üzletet szerezni. Akadnak olyanok akik vér profik, vannak kezdők és akadnak akik csak állnak és várják hogy rájuk esik a vevő.

 

Az éttermi megjegyzéseimben félreértés ne essék, egyetlen helyen éreztem csak hogy lehúztak, az is Lisszabonban volt és azt is köszönhettem a saját hülyeségemnek. A szigeten pedig egyetlen helyen sem éreztem ilyennek még nyomát sem.

 

Azt meg hogy csontot rendeltem inakkal és mikrohúsdarabokkal, az köszönhető annak, hogy a bordát két féle képpen értelmezi a portugál és a magyar.

 

Amikor rendel az ember, akkor mindennek ott az ára és pontosan azt is fizeti. Sehol nem írtak több tételt, több eurocentet. A visszajárót a legutolsó centig hozzák. A borravalóért nagyon hálásak.

 

Az élelem szempontjából a hypermarketek semmit sem változtak, a nagyokban a választék világvárosi színvonalú. Az itteni plázás meleg ételekről fogalmam sincs, nem kerestem, így még csak nem is láttam őket, ergo véleményem sem lehet.

 

A Mercadóban sem mondanám, hogy lehúztak volna a 39 és fél eurós szárított gyümivel, miután megtudtam, hogy Ribikén is csak 5 euróval olcsóbb. Ennyi a felkapott hely felára, meg egyébként is ez a gyümi rohadt drága, a kilónkénti több mint tízezer forintos árával. Nem is illik az embernek úgy magába dobálnia mintha pattogatott kukoricát enne.

 

 

Közlekedés.

 

Semmit sem változott. A maderiansok udvariasak és rendkívül jó vezetők.

 

Az autóbuszok már füstölnek. Tavaly szinte nem is láttam ilyeneket, idén már minden ötödik képes óriásiakat pöffenteni. Funchal belvárosa a folyópart felújítások miatt egy katasztrófa. Az emberek ülnek a vendéglők teraszain a tavasz országában és szívják be a tömény kipufogógázt. Hirtelen Pesten nem is tudok egy ilyen gáz helyet mondani, szerintem csúcsban még az Oktogon is jobb ennél.

 

Az „országutakon” beköszöntött a nálunk olyan jól ismert gányolás. Foltozzák a lyukakat, meglehetősen trehány módon. De egy ragyás út még mindig jobb mint egy lyukas. A VR és VE utak kifogástalanok. Az elbénázott ívekben lezúzott védőkorlátokat nem cserélik – gondolom tudják hogy felesleges arra a rövid időre –, hanem egyengetik egy speciális géppel. Gondolom, csak azt cserélik, ami már nagyon megrogyott.

 

 

Turizmus.

 

Tavaly áprilisban voltunk, pont a virágkarnevál idején. Abban a három hétben végig rengeteg turista volt, rengeteg hajó érkezett.

 

Idén sokkal kevesebb turistát láttam. Funchalon kívül láthatóan turista autókkal sokkal ritkábban találkoztam. Amikor pedig eldugott helyekre autóztam, rajtam kívül egyetlen idegent sem láttam.

 

Szállodahajó alig jött, talán három volt a  két hétben.

 

A gond az, hogy erről a sok vagy kevés turistáról nem tudok semmit megállapítani, hiszen nem tudom, hogy tavaly voltunk-e sokan, vagy idén kevesen, vagy esetleg valamelyik normális volt. Amit tudok, hogy idén az Europcar és a Rodovante parkolója tömve volt kocsikkal, ami arra utal, hogy nem megy valami jól a bolt. Az idén viszont a Sixt parkoló volt majdnem üres, talán öt autó árválkodott benne.

 

 

Emberek.

 

 

Az emberek most is végtelenül kedvesek és segítőkészek. A Forum Madeirában a MEO-nál volt az egyetlen nyomulós kereskedő, amikor a netkártyát vettem. Aztán az is lehet, hogy csak jót akart, én meg nem vettem a lapot.

 

 

Feltünő, hogy nagyon megváltoztak a lányok. Eltünt a rengetek formás, "keményfenekű" maderiai lány. Nagyon sok a telt, mondhatnám úgy is, hogy deréktól lefelé túltelt fiatal lány. Valami drasztikusan megváltozhatott az étkezésben a fiatalok között.

 

 

Az emberek az utakon, a kertekben mind dolgoznak. Nem láttam helyieket, álldigálni, heverészni. A cigiszünet náluk ismeretlen szerintem.

 

 

 

 

 

Összesítve.

 

Madeira elsőre felfoghatatlanul izgalmas. Olyan sok ingert ad, hogy nem tudod mire figyelj, hova menj. Tíz napnál kevesebb időre nem érdemes idejönnöd, mert kevés ehhez a szigethez.

 

Távozásod után – bármennyi napot is voltál – sok-sok apró lyukat hagy az élményeidben. Ezek miatt érezheted azt, hogy vissza kell térned. A térképedet teleszurkálta apró zászlócskákkal, a sok-sok kellemes emléket adó helyet jelölve, ahová szeretnél egyszer majd visszatérni.

 

Maderia másodszorra olyan, mint egy barát, akivel rengeteg megbeszélni valód van, mert még nem ismered eléggé. Ekkor már ismered a turisták kötelező helyeit, a Mercadót, a tobogánt, a botanikus kerteket, a nagyszerű kilátókat. Ezek már nem adnak újat, keresned kell olyan helyeket, amik el vannak dugva a szemeid elől, mint például Espigoó vagy Lombo Galégo.

 

Ha tudsz túrázni, akkor hónapokra elég csodálatos helyet járhatsz be, nem tudsz a végére járni.

 

 

Arra a kérdésre, hogy lesz-e harmadik Madeirás utam, azt mondom, hogy biztosan.

 

Nem tudom hogy mikor, de valamikor biztosan visszamegyek a lakatunkért – ugyanis megígértem neki.

 

Sokan kérdik ugyanoda? Igen ugyanoda. Nekem nem a meglátogatott országok számítanak, hanem az a hely, ahol jól érzem magam.

 

A nehézkes odajutás miatt lehet, hogy a következő út a Kanári vagy az Azori szigeteken keresztül vezet majd, és ott is eltöltünk néhány napot. De ezek csak álmok. A megvalósításhoz sokat kell még gyűjtögetni.

 

 

Ennyi volt 2016 nekem.

 

 

Így utólag visszaolvasva, amit ma írtam, meglehetősen negatívnak tűnik a hangvétele. Azért azt ne feledje senki, hogy Madeira annyira pozitív hely, hogy az általam írt negatívumok csak láthatatlan karcolások a felszinen. Ez a világ legjobb helye.

 

 

Ha valakinek kell infó, tudja hol talál. Ha tudom a választ megírom.

 

 

Janooo